;

önkényuralom;Sándor Mária;

- Mint gyermek anyja kebelén

Minden jó, ha jó a vége! Akár a mesében. Mikor is a legkisebb fiú – borítékolhatóan - elnyeri a szépséges királylány kezét, s bónuszként hozzá az útjába eső monarchia felét is. A gaz intrikusnak meg annyi! Sújtsa csak őt a dolgozó nép megvetése! Néhanapján persze az élet, jobban mondva szürkébe burkolózó hétköznapjaink hősei is produkálnak valamiféle népmesébe illőt.

Mint történetesen a fekete nővérként elhíresült Sándor Mária, akinek ugyan kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy trónra lépjen, akinek a kezét legfeljebb csak a hálás betegek szorongatják majdan, mégis – akárha a legkisebb fiú! – valami ilyesfajta elégtételt érezhetett, mikor a rárontó ármány öntelt felkentje, meghallván a kintről begyűrűző morajt, üstöllést takarodót fújt.

Még javában magyarázkodott szegény feje az egyik televízió élő műsorában, amikor már egy másik túlbuzgó mameluk igyekezett ország-világ előtt kétségbeesetten a népek tudtára adni, hogy ő nem is akarta szegény, messzi országból ide menekült kislányt egy kósza aszfaltrajzért megbüntetni. Sem pénzre, sem áristomra, még egy körmösre sem, a kréta a bűnös meg az a hülye aszfalt. Meg neki senki sem mondta, hogy miként is kell viszonyulnia ezekhez az "idegenekhez" . Neki senki nem mondott semmit. Lehetne hozsannázni, győzött a népfelség, hiszen halhattuk: a kutya sem szól le fentről a hivatalnokoknak, mit és hogyan kell tenniük. Győzött a mi jól megvédett demokráciánk!

A történtek távolról sem véletlenszerűek. Viszont annál ijesztőbbek. A létező legszörnyűbb és legundorítóbb lenyomatai a rendszernek. Ami önjáróvá vált. Röpke öt esztendő alatt! Már tényleg nem kell odafentről leszólni. Ugyan minek? Hisz’ odalent mindenki tudja a dolgát, mint az "átkosban". Azok a lapok, TV-k, rádiók, amelyek bárminemű állami hirdetésre ácsingóznak, pontosan tudják hol húzódik az a bizonyos piros csík. Aztán óvatosságból még pár centit le is faragnak belőle. Anno jóformán semmi dolguk nem volt a cenzoroknak. Ma pedig már szükség sincs erre a rossz emlékű hivatalra.

A megfelelési kényszer, mint a Laookon csoportot szorongató kígyó, gúzsba fon mindenkit. Vannak, akiket megnyomorít, vannak akik otthonra találnak a pikkelyes csúszómászó ölelésében. Ők azok, akik ebben a sajátos összefonódásban – mint gyermek, anyja kebelén - kiteljesednek és túlteljesítenek. Egészen a bornírtságig. Képességeikből ennyire futja, egy jottányival sem többre. Két körömmel kapaszkodnak a sikamlós hüllőbe. Pedig nem kell félniük. Az is kapaszkodik beléjük. Szükségük van egymásra.

Vajon mikor felejtjük el a fontos tapasztalatainkat, és mikor követjük el a újra ugyanazt a hibát? Őseink nem lehettek valami nagy véleménnyel saját magukról, mert az emberi nem már az őskorban kitalált remek mechanizmusokat arra, hogy memóriáját erősítse. Meséket mondtunk, eposzokat írtunk, képeket festettünk, amelyek felidézték, hogy miből mi lett.