Töprengtem napokon keresztül, hogy valamilyen úton-módon eljuthatott-e Orbán Viktorhoz a Le Monde minapi riportja, amely a drezdai neonáci, neo-bolsevik rasszista tömegtüntetésről számolt be. A Pegida mozgalom egy éve minden hétfőn ramazurit rendez, amelyen üvöltésekkel fejezi ki ellenszenvét az Unió arab-néger inváziója ellen. A tavaly még élénk szövetkezés egy ideig kissé visszaszorult, de a nagy nemzetközi divat hatására mostanában ismét fölélénkül, úgy tizenötezer híve fékevesztetten skandálja jelszavait. Az idei tüntetésnek meghívott sztárszónoka is volt, a török származású német író, Akif Pirincci, mellesleg tagja a CDU-nak is, ő azt hangsúlyozta, az a német, aki menekülteknek nyit ajtót, bölcsen teszi, ha maga vándorol ki, germán földön nincs keresnivalója. „Léteznék más megoldás is – egészítette ki gondolatmenetét – de a koncentrációs táborok sajnos nem működnek már”.
Ami azonban igazán fölkelthetné a magyar kormányfő érdeklődését, hogy a vezető párizsi lap tudósítói igen érzékenyek az árnyalatokra is, és például Frédéric Lemaitre, a berlini megfigyelő kihallotta a hangavarból, hogy a derék rasszisták nagy buzgón éltették Orbán Viktort, Nyikolaj Putyint és Marine Le Pent. Ebben a sorrendben. A Le Monde a jelenségnek olyan fontosságot tulajdonított, hogy külön alcímben is fölhívta a figyelmet a sajátos szentháromságra.
Néhány nap különbséggel erre az időre esett, hogy Madridban, az Európai Néppárt kongresszusán Orbán csibészes hanyagsággal, zsebre dugott kézzel, homlokát ráncolva sétált a küldöttek között, éreztetve, hogy a jelenléte kivételes fontosságú. Meglepetést nem okozott, mert az előzmények, a harcias szembenállás kivált a németekkel és Merkellel szemben sejtették, hogy a Fidesz- kormány átfogó offenzívát indított az Unió politikája ellen, ez a mondanivalója. Csakugyan. Két előkészített témára épült a szónoklat: Európa gazdag, de gyönge is, és ez a vesztét okozhatja. A gazdagsággal amúgy nincs baj, mert ebből áramlanak azok az euró milliók, milliárdok, amelyek lehetővé teszik, hogy rezsicsökkentési és egyéb mutatványokkal szükség esetén föltornászható legyen az időnként lanyhuló népszerűség. Az állítólagos gyöngeség azonban vétek, Orbán éppen a keménységgel kívánja fölrázni a szerinte elpuhult demokráciákat. És ennek még nagyobb hangsúlyt adván mondatta el Budapesten az új parlamenti frakció vezetőjével, a szellemdús Kósa Lajossal nagyobb nyomatékul, hogy Brüsszelben, az Unió szentélyében állítólag fölbukkant immár Sztálin szelleme is.
Könnyű volna ezt a hangulatot a diplomáciával társítani, de nem felelne meg teljesen a valóságnak, bár kétségtelenül tapasztalható, a belpolitika is mintegy központi kérdésként kezeli a berlini kormánypolitika lejáratását. A két vezető propaganda tévé csatorna, a Duna és az M1 sorozatosan úgy állítja össze híradó műsorait, hogy Merkel kancellár „kegyvesztését” egész tömbök ábrázolják, nagyvárosokban, és nem csupán Drezdában. Orbán nyomdokában Szijjártó külügyminiszter olyan fővárosokat keres föl, és igyekszik kiépíteni velük szorosabb kapcsolatokat, (például törökföldön), ahol igaz, az EU-hoz törekedvén, szintén a németek bírálata a propaganda első számú célpontja. Hihetnénk, Orbán, aki az Európai Néppárt egyik oszlopának tartja a Fideszt, mintha a támadások egyik fő színhelyeként tekintene most Berlinre. Az NSZK nem egészen két esztendő múlva új törvényhozást, és ezzel új kormányt is választ magának. A magyar kormánysajtó, beleértve a központilag irányított tömegtájékoztatási eszközöket is, mind hevesebben azt a lehetőséget hangsúlyozza, elég nagy a valószínűsége, hogy Merkel saját pártjának belső elégedetlensége miatt (beleértve az ugyancsak a Fidesz preferálta bajor CSU-t is), ellenjelöltként netán mást is keres majd. E fölfogás szerint az „Angela korszak” leszálló ágba érkezett.
Ha viszont a megfigyelő kissé kiterjeszti tájékozódási horizontját, és tüzetesebben vizsgálja a vezető nyugat-európai lapok vélemény rovatait, nem egészen és nem mindenhonnan ez tárul elé. Az objektívabb elemzések kétségtelenül valószínűvé teszik azt is, hogy a német közhangulat, a frissen történtek hatására csakugyan hűvösebb a kancellár asszony iránt, több a berzenkedő, sőt a kiábrándult. Mégis az újabb közvélemény kutatások, (mármint a németeké), nem kizárólag ezt a sommás véleményt tartják valószínűnek. Ha csupán a CDU eddigi híveit faggatják, az a meglepő eredmény tárul elénk, hogy 57 százalékuk 2017-re is úgy véli, ismét Merkel volna a legjobb jelöltjük, semmi se indokolja mást kutatni a helyére. A bajor CSU kétségtelenül tartózkodóbb, nála Merkel mindössze 33 százalékban, tehát kisebbségben favorit. Az összesítés mégis azt mutatja, hogy a ma is kormányzó kereszténydemokrata-keresztényszocialista együttes 81 százalékban semmi okot nem lát arra, hogy ismét ne Merkel legyen a jelölt.
Ami viszont Közép-Európában megfontolandó lehet, hogy a német bizonytalanság pillanatnyi központja éppen a hajdani NDK, Ulbricht birodalma. A tagadás és elégedetlenség hona, a buzgalomban ott erőteljesebb hangot kapnak az úgynevezett népidemokratikus hagyományok, mint az Európa egészében mondhatni fönntartás nélkül elismert NSZK demokrácia. Ha ezt mérlegeljük, aligha meglepő, hogy Orbánék most erre összpontosítják bírálatukat.
