Évtizedekkel ezelőtt, bár nagy volt a sztriptíz láz, Budapesten nem engedtek teljes sztriptízt. A Balatonnál lehetséges volt, de a fővárosban óvni akartak bennünket ettől a totális fertőtől. Mivel a Magyar Rádió Gondolat-jel című, akkor még egytémás, egyórás adásába összeállítást készítettem a műsoros éjszakai bárokról, ismertem már Borbély Valit, aki a Jancsó filmeknek is állandó, szép testű, igézően vetkőző nője volt. Sztriptízt csinált több helyen, például a Vígszínházzal szembeni kis lokálban, a Nirvánában, ahol eléggé testközelben voltunk a szereplőkhöz.
A művésznő - merthogy abszolút művészetnek tekintette, amit csinált - lassú, kecsesen hívogató, kéjes mozdulatokkal vált meg azoktól a ruhadarabjaitól, amelyektől lehetett, közben fürkészően hívogató módon tekintett a nézőtéren ülő férfiakra. Szemével úgy volt képes befogni a parányi nézőteret, hogy mindannyian úgy érezhettük, éppen minket kíván. Persze a műfaj szabályainak megfelelően, meg is lengette levett ruhadarabjait, táncolt is velük, csaknem partnernek tekintve ezeket, és ki-kijött az asztalokhoz, egészen közelről a bűvkörébe vonva bennünket.
Száma végén, egyáltalán nem jószántából, egy miniszoknyácska maradt rajta, ebben hajolt meg a lelkes tapsok, és tetszésnyilvánítást kifejező kurjongatások közepette. Utána, mivel már ismertük egymást, leült hozzánk, és dühös idegességgel, ökölbe szorított kézzel, verni kezdte az asztalt, miközben azt ismételgette, hogy „nem engedik levenni, nem engedik levenni!” Olyan volt, mint egy betiltott író, akinek cenzorként a kiadóban jócskán húztak a szövegéből.
Pipa volt, hogy nem engedik a lelkéből leledző maximumot nyújtani, nem adhatja szeretett publikumának azt a teljességet, amire hivatott. Leplezni próbált mosollyal vegyes megdöbbenéssel néztem, és tökéletesen igazat adtam neki. Az úgynevezett szocializmus diszkrét bája a lokálokba is betüremkedett. Ezekben a szórakoztató műintézetekben is megjelent a kultúrpolitikai akkori, mára mintha sok tekintetben újra érvényben lévő, hírhedt három T-je, a tiltani, tűrni, támogatni.
Kalmár Tibor, a könyv szerzője Csonka Andrással a kötet bemutatóján
Nyilvánvaló volt, hogy a lokálok a tűrt kategóriába tartoznak, de, hogy ezen belül még azt gondolták, hogy a teljes sztriptíztől züllik el majd a magyar nép, ez már az abszurd kategóriájába tartozik. Miközben kurvák lebzseltek a bárok jelentős részében, persze hivatalosan ugyanúgy nem léteztek, mint a szegénység vagy a nyomor. De nagyon is észrevehetők voltak, sőt a pincérek azt is tudták, kik azok a táncosnők, akik megfelelő juttatás ellenében kaphatók egy kis pódiumon kívüli táncra, vagyis konzumálásra, és kik azok, akik ennél többre is rávehetők.
A Fészek Klubban, Kalmár Tibor Sztárok az éjszakában című könyvének bemutatóján, melyen meglehetősen sok híresség megjelent, Forgács Gábor nagy elánnal elmesélte a kötetben is leírt sztorit, hogy amikor dolgozni kezdett az éjszakában, Koós János a lelkére kötötte, legyen jóban a prostikkal, mert csak akkor lesz sikere. Hiszen hiába Ki mit tud? győztes, a külföldi nézők nem ismerik, így nem köszönti majd fogadótaps, de ha a kéjhölgyek kapásból tapssal és ovációval várják, ez átragad a Maxim egész nézőterére, és rögtön mindenki meg van győződve arról, hogy egy sztár jelent meg a pódiumon, ennek megfelelő lesz a siker.
A cél érdekében a premier napján Forgács odament a bárpultnál magukat kellető hölgyekhez, és gáláns közvetlenséggel megkérdezte, hogy „lányok, mit isztok?” A lányok nem haboztak a válasszal, hogy pezsgőt. A baj csak az volt, hogy ebből egy üveg 250 forintba került, míg Gábor napi gázsija 75 forint volt, de hát ugye a hosszú távú siker befektetést igényel. Hogy pedig valódi pezsgő volt-e az üvegben, azt nem tudhatjuk, hiszen már akkor is létezett a kamu ital fogalma, ami azóta is dívik, ha vendéglátós zenészt, de akár pincért, meghívnak egy italra. Whisky helyett mondjuk, hideg tea érkezik, drága vörös bor helyett olcsó, vagy sűrű málnaszörp, és záráskor az árkülönbözetet kifizetik vagy osztozkodás tárgya.
Molnár Gál Péter A pesti mulatók címmel írt temérdek adattal, ténnyel, történeti adalékkal roppant érdekes könyvet. Ezt a második világháború végével fejezte. Kalmár innen folytatja, egészen más metódussal. Ő az anekdotákat, adomákat, sztorikat helyezi a középpontba. És közöttük el-elkalandozik. Portréfoszlányokkal szolgál, néhány mondattal vagy egy-két oldalon fel-felvillant különböző személyiségeket, az illetők esetében netán csak kiindulópont a bárokban eltöltött időszak, nem ezt tárgyalja feltétlenül, hanem további munkásságukból és magánéletükből is olvashatunk epizódokat. Különböző hírességek, érdekes fazonok, fura szituációk sorjáznak, olykor már-már szabad asszociációs módon egymást követve, Koronczai-Fekete Viktória által nagyvonalúan szerkesztve. A könyv egyik fő szerkesztőelve a kitérő.
Ezt így mindig ki is írják, és zárójelbe teszik az ide tartozó szövegeket, amelyek nem szorosan kapcsolódnak a témához, de valami miatt a szerző eszébe jutottak. Gyakran azért, mert saját rendezéseivel kapcsolatosak, arról regélnek, ő hogyan adott munkát azoknak, akik a könyvben szerepelnek. És bár ez a mozaikos szerkesztés tények feltárásában és következtetések levonásában hiányosságokat eredményez, hangulatában érzékletesen eleveníti meg az egykor színesen izgalmas világot. Megmutatja, hogy a szinte általános szegénység idején hogyan hazudtunk magunknak egy gazdag, eleven, kellemes világot, vakító fénnyel, vagy andalító félhomállyal, parádés ruhákkal, alkoholmámorral és erotikával. Ha úgy tetszik, mifelénk az éjszakai bárok is szelepek voltak. Amikor beléptünk a Moulin Rouge-ba, a Maximba, a Lidóba, a Béke Orfeumba, hogy csak a nagyobbakat említsem, akár a vágyott
Nyugaton érezhettük magunkat az elegáns környezetben, a figyelmes kiszolgálással. És azzal, hogy kalandosabbnak tűnt ez a világ, mint amilyen a mindennapok robotja volt. Hiszen egy éjszakai szórakozóhely, hiába van benne műsor, nem olyan, mint a színház, ott akár program közben is sok váratlan esemény történhet. Bárki bárkihez odamehet, kapcsolatok szövődhetnek vagy atrocitások történhetnek, némi bunyó vagy éppen egy frissen felhasznált füstbomba, aminek durranása után hosszan szellőztetni kellett például a Tavaszban, ami kőpadlós, kocsmára emlékeztető hely volt a Nyugati pályaudvarral átlósan szemben.
Ott énekelte egykoron Harangozó Teri rózsaszín nagyestélyiben, hogy szeretné bejárni a Földnek minden zegzugát, és igyekezett elandalodni a nem éppen andalító közegben, ahová Stefin, a portáson keresztül vezetett az út. Nagy firma volt az öreg, valaha még kikiáltó a Ligetben. Őrült dumája volt és mindenféle trükkjei, például, ha melós érkezett az új nőjével, mélyen meghajolt előtte, és közölte, hogy „jó estét kívánok főmérnök úr”, ezért a felfelé kalibrálásért persze utólag jelentős jattot zsebelt be.
Miután temérdek volt a bár, a fellépők sokat pendliztek, és lépcsőzetes munkakezdéssel, gondosan kitalált menetrend szerint dolgoztak. Mivel érdekelt a téma, kétszer 50 perces dokumentumfilmet is készítettem belőle, Antók Csaba rendező hathatós segítségével, a Magyar Televíziónak, a Fiatal Művészek Stúdiója keretei között. Ennek főszereplője Bárdos László volt, akinek végig kísértük az útját az éjszakában. Francia sanzonokat énekelt, és egy ideig ezzel párhuzamosan franciát tanított is egy gimnáziumban. Megpróbálom visszaidézni mit bonyolított le minden nap.
Este 8-kor a Paprika Csárdában vacsorához énekelt, majd indult a Royal Szállóba, ahol fehér zongora mellett andalította el a vendégeket, aztán az Astoria Bár következett, hogy utána a Béke Orfeumban tűnjön fel, ezt követően a Volga Szálló lokálja volt a célpont, és hajnalban a Hungária Hotelben fejezte be körútját. Jó néhányan jártak be hasonló éjszakai körutakat annak idején. Nem ritkán a vendégek is ezt tették, egyik lokálból a másikba vándoroltak ugyanazon éjszaka, akár a kedvenc fellépőjüket követve.
Hihetetlen, hogy ki mindenki szerepelt az éjszakában, a Latabárok, Feleki Kamill, Kiss Manyi, Komlós Juci, Bodrogi Gyula, az énekesek zöme, Koós János, Korda György, Aradszky László, Kovács Erzsi, Kovács Kati, Sárosi Kati, Záray Márta, Vámosi János, Máté Péter, Szulák Andrea, a tragikus sorsú, zseniális Cserháti Zsuzsa. Akit láttam még gyönyörűen, nádszál karcsún, a Moulinban, majd nem sokkal később a Béke Orfeumban, nagyon elhízva, de még mindig fiatal táncos srácok közt megjelenve, ami így már szomorúan anakronisztikus volt. Volt pedig remek blues kocsma szám, ha abban tűnt volna fel, vagány, valószínűtlenül erőteljes hangú korcsmárosnőként, senkit nem zavart volna a külseje, de ő azt akarta csinálni, mint amikor minden férfi a lábai előtt hevert.
Ez pedig már nem ment, amitől még önpusztítóbbá vált az élete, nem érhette meg a tisztes öregkort. Önpusztítókból pedig akadt elég az éjszakában, ahogy manapság is, műsor se kell hozzá. De voltak ennek a műfajnak nagyjai, mint például Medveczky Ilona, aki a revü táncnak tényleg nemzetközi rangú klasszisa, és valóban olyan előkelő, tartásos tudott lenni, mint egy hercegné, valaha a szó szoros értelmében is az volt. Bravúrosan, kihívóan és kívánatosan táncolt, fergetegesen vagy akár sejtelmes lassúsággal, tényleg meg kellett veszni érte, száz pasasból száztíznek tetszett. A dzsessz is hangsúlyos volt az éjszakában, akkor is, amikor másutt, mint imperialista csökevényt, tiltották vagy éppen, hogy eltűrték. Hosszú ideig hajnalonként a Halló Bárban Rácz Kati és Túri Lajos olyan dzsessz-ének duót vágtak le, akkora energiával és tehetséggel, hogy sokan újra és újra itt fejezték be az éjszakát.
Mindez már nincs, noha sok országban még sikeresek a műsoros lokálok, nálunk szinte csak a Nagykörúton található Orfeum őrzi a lángot. Rácz Katinak van például műsora benne. És meghatározó alakja Farkas Gábor, művésznevén Gábriel, aki jól énekel, ugyanilyen jól táncol, igazi egyéniség, és a múltból sokat merítve, megújítva ápolja ennek az izgalmas műfajnak a hagyományait, ahogy az egész Orfeum gárdája ezt teszi. Kérdés, egy fecske csinál-e nyarat? Vagyogatnak azért más kezdeményezések, de a műsoros éjszakai bárok nálunk tetszhalott állapotban vannak, vagy végleg kimúltak. Az ember azért, így közel a halottak napjához, ha tudja is, hogy ez nem lehetséges, valamennyire próbál hinni a feltámadásban.
