Károlyi Mihály forog a sírjában. A Heves megyei Kápolnán 1919. februárjában a hadviselt katonáknak földet osztott saját birtokán. Akkor azt mondta: „A földbirtokreformot megalkottuk. Ez azonban az alkotásnak csak egyik része. Most a dolgozó nép munkájára van szükség, hogy az alkotás maradandó legyen. Aki igazán akarja a köztársaságot, aki igazán akarja, hogy a föld a népé legyen, az segítse a kormányt nehéz munkájában.”
Tiszavirág életű volt a gróf „alkotása”, mint ahogyan az a köztársaság is, amelyben a föld a népé lett volna. Aztán negyed századdal később egy másik köztársaság megint földet osztott, de nem sokáig hagyta jussukat a parasztok kezében. Most újabb negyed százada, a rendszerváltás után, a kárpótlás reményt adott a falusiaknak, hogy sok száz év után végre tényleg gazdák, a maguk urai lehetnek.
De a falusi lakosság elöregedőben, aki már nem bírta erővel a földjét művelni, bérbe adta, eladta. A hatalomhoz közel álló, meggazdagodott vállalkozók, bankárok grófi, hercegi méretű birtokokat harácsoltak össze.
Most kihúzzák a maradék földeket is a gazdálkodók alól, a paraszt ma jó esetben megint napszámos lehet egykori földjén, ha kenyeret akar adni a családjának. Milliárdos gázszerelő, műkörmös, építési oligarchák, kormányközeli pénzemberek tehetik rá a kezüket a maradék állami földekre. Új nagybirtokok keletkeznek. Új földesurak, Fidesz-hercegek osztálya születik.
Ne tessék háborogni! A mai köztársaság nem igazán köztársaság, akkor a föld miért volna a népé? A paraszt megint reménykedhet: lesz még (talán nem is sokára?) újra földosztás!
