A Billegő Kő az amerikai Arches National Parkból (Utah, Almási Gábor fotója). Óvjuk nagyon ezt a jelképet. Meg, amit a szerző hozzáfűz mindjárt a belső borítón:
„Ma már csak a bizonytalanság állandó.
– Ne félj – mondja az indián.
– Nézd: billeg a szikla ott fenn. Ha szilárdan állna, rég ledőlt volna. Bizonytalansága vitte át az időkön.”
Becsüljük meg nagyon a „billegést” egy olyan világban, ahol a tépelődést értelmiségi csökevénnyé fokozták le, ahol a politika kimondottan magának tartja fenn a tévedhetetlenség szentségét és ennek jegyében tör-zúz mindent, amit először is meg kellene értenie. Mindenekelőtt a tépelődőket.
Almási 46 +1 esszét válogatott össze ebbe a kötetbe Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter szavaival élve öt perccel a világvége előtt, egy új világrend hajnalán, amely mindent lecserélt, ami a XX. században otthonos volt, s amelyben a nemzetállamok helyett itt a globális világ, az analóg rendszerek helyett a digitális korszak, a viszonylagos béke helyett a mind több háború, és amelyben egyetlen örökséget hurcolunk magunkkal a XX. századból: a magányt. Megmentőnek maradt a művészet (a zene a poptól Mozartig, az építészet), az olvasás – és nem csak azért, mert olvasni jó, mondja Almási.
Nem csak mondja, olvasott is sokat, s vagy másfél évtizeden át „kommentelte” is (többségét a Mozgó Világban), ami átment a kezén és amit átmosott a szellemén, hogy utána mi, az ő olvasói is közelebb kerülhessünk a XXI. század lényegéhez. (A kiadónak üzenjük: őrizzük a századok római számozását, ez is egyfajta makacs kultúra.) Kommentelt Kissingertől, Mario Vargas Llosától, Thomes E. Friedmann-non át Umberto Ecóig, Vitányi Ivánig, Paul Krugmanig, Tony Judt-ig és Thomas Pikettyig felsorolhatatlanul sokakat, hogy egybevesse a múlt század kiizzadt „gondolati kincsét” azzal, amiben élünk. A jelennel. Akkor is, ha a folyamatos átmenet illúzió, akkor is, ha az új század „radikálisan új felütéssel tört ránk”. Kísérlet ez a kötet, a billegő kövek kultúrtörténeti breviáriuma, kísérlet arra, hogy útjelzőket találjunk a közös zsolozsma lehetőségére.
Elfogult vagyok Almásival. Egyszer már - húszévesen - bevezetett (nem csak ő, emlékezik-e még valaki a fiatalon elhunyt Papp Zsolt ÉS-esszéire?) a XX. századba, 1974-ben megjelent Amerika-könyve (Rezgésszámok) azóta is itt van az orrom előtt, a polcon, tanulságául annak, hogyan kell forgatni a kezünk között azt, ami a látszat, hogy valamit megértsünk a lényegből is.
Ha már csak a magányunkat örökölhettük a múlt századból, hát olvassunk Almási Miklóst (is). Nem csak azért, mert olvasni jó, hanem azért, hogy e megörökölt magányt oldjuk kissé. Almásiban gondolatilag egymásra találni pedig kimondott szellemi élvezet.
