A magyar parasztságnak a legnehezebb időkben is megmutatkozó életképessége rohamosan hanyatlik. A közel- és a távoli múltban alkalmanként ismétlődő kifosztásokat, a kivetett sarcot, a padlások lesöprését, ha nehezen is, de túl lehetett élni. Az állami földek eladásával megnő a veszély, hogy a magyar parasztság egésze a politikai hatalom által teremtett nagybirtokoknak az idénymunkása lesz, végeredményben cselédsorba kerül. Az elszegényedés következményét, a falvak elnéptelenedését le lehet tagadni, mert a közforgalmi utaktól távol eső pusztulást jótékonyan elrejti a vegetáció, de ha közelebbről szemügyre vesszük az elhagyott vagy már csak munkaképtelen öregek lakta portákat, akkor semmivel sem találunk jobb állapotokat, mint a nagyvárosok hajléktalanszállóiban. A városokban el lehet tüntetni kitiltásokkal, rendszabályokkal a szegénység nyomait, de ezeken az elöregedő településeken a nyomor általános. A ruházat és az életmód a nagyvárosi hajléktalanokétól semmiben sem különbözik. Helyzetük még annál is szomorúbb: élve vannak eltemetve.