Csúnyán leszerepeltek a magyar diákok a Nemzetközi Tanulói Teljesítménymérés Programjában. A Programme for International Student Assessment (PISA) vizsgálatban nincs olyan elem (szövegértés, matematika, természetismeret), amelyben a világ legfejlettebb országait tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet felmérésében ne a rangsor végén kullognánk a most nyilvánosságra került 2012-es mutatókban hazánk nebulói. Az „eredményen” csak az lepődik meg, aki nem követte nyomon az elmúlt évek köznevelési politikáját. Mert aki egy kicsit is figyelt, tudhatta: nem marad(hat) következmények nélkül az a káosz, amiben reformokat reformokra halmoztak.
A kudarc az oktatásirányítást minősíti, még akkor is, ha az hárítja a felelősséget. A tanulókra, a tanárokra, egyáltalán a tanintézményekre, no meg persze az általános- és középiskolás gyermekek szüleire. A károkozás mértéke felbecsülhetetlen, amire a PISA vizsgálat is ékes bizonyíték. A bürokrácia uralta oktatási rendszerben minden szempont fontos, csak a tanítás eredményessége nem számít.
A tanulók digitális üzemmódba kapcsoltak, a pedagógusok a papírmunkával töltik idejük nagy részét. Mindenki azt feltételezte, hogy a 21. század infokommunikációs robbanását kihasználva javulnak a diákság felkészültségének mutatói. Kiderült, az iskola falain belül a számítógép indokolatlan és túlzott használata nem old meg semmit. Háttérbe szorul a tanár személyisége, mechanikussá válik a tanítás - tanulás folyamata. A Ctrl C+Ctr V generáció magára maradt. Mindez egyenes út a funkcionális analfabetizmushoz. Mint ahogy már a digitális szövegértési tesztből is kiderült: a tanulók felének(!) az értelmező olvasása a nullához közelít, hiányzik a komplex probléma felismerés képessége.
Pedig az OECD azért végzi a PISA felméréseket, hogy valós képet kapjon a nemzetek iskolaköteles kort elérő tudásáról, munkaerőpiaci alkalmazhatóságról. Az alapjártasságok meglétéről, ami nem mellesleg összehasonlításra ad módot a különböző országok oktatási rendszeréről. Már csak ezért sem töltheti el hazánkat büszkeséggel az a tátongó szakadék, amely még az OECD átlagához viszonyítva is igen mély, nem szólva az élen végző távol-keleti, angolszász, skandináv, amerikai, ausztrál diákok eredményességéről. Az pedig egyenesen szégyen, hogy csak olyan országokat tudhatunk magunk mögött, mint Brazília vagy Kolumbia.
Aligha hihető, hogy a magyar gyermekek és pedagógusok szakmai felkészültsége ennyire alatta maradna a világátlagnak. Gyaníthatóan másról van szó. Az oktatási államtitkárság azzal van elfoglalva, hogy a tanárokat szembe fordítsa egymással, portfoliókat írasson, tanfelügyeleti rendszert, belső ellenőrzést hozzon létre. A társadalom súlyos értékválsága tükröződik a tanulók – pedagógusok - szülők széteső kapcsolataiban az óvodai neveléstől egészen a felsőoktatásig. Mindenki „visszafelé” mutogat, a feszültségek feloldhatatlannak látszanak. A minőségi pedagógusképzés záloga lehetne a változásnak, de a tanári pálya sem anyagilag, sem erkölcsileg nem túl vonzó.
A „tanítsuk meg a gyermekeket tanulni” akár az átlagos diákokra is érvényes lehetne, de az ismeretalapú tanterv nem számol a tehetséggondozással, a lemaradók felzárkóztatásával. A PISA eredményei nem kirekesztőek, sokkal inkább elgondolkodtatóak: mi lesz, ha a 2015-ös vizsgálatokat is kiértékelik?
