-Nyolcvanhét éves, de ahelyett, hogy otthon pihenne, vagy az unokájával lenne, most is munkából jött.
-Szoktam unokázni is, de a szinkron nagy szerelem maradt. Nem is szoktam nemet mondani, de ez látszik: kilencszáznyolcvan filmben és rengeteg sorozatban, reklámban szinkronizáltam! Annyi mindent ki lehet fejezni ott is, nem is értem, miért mondják azt a pályatársak, hogy nem szeretik. Rapszodikusan dolgozom: van úgy, hogy reggeltől-estig szinkronizálok, máskor heti egy napot dolgozom.
-1961 óta szinkronizál, még mindig ugyanazzal a lelkesedéssel?
-Hogy unnám, minden szerep más! Észreveszem, hogy milyen hangszínen beszélnek a színészek, tehát nem darálhatom el ugyanúgy Miss Marple szövegeit, mint Vanessa Redgrave mondatait. Vannak olyan színésznők, akik a szívemhez nőttek, ilyen Angela Lansbury is, akit filmek mellett a Gyilkos sorok kétszáz részében szinkronizáltam. Az ő esetében már azt is tudom, mikor fog sóhajtani, mikor vesz levegőt! Nagyon szeretem az Oscar-díjas Maggie Smith-t is, őt az utóbbi húsz évben végig én szinkronizáltam, a Harry Potterben is én adtam hangot neki. Ebben a szakmában is vannak versengések, de csak akkor nem engem hívnak egy színésznőhöz, akit régóta csinálok, ha a szerep nem engem kíván. Mostanában sokszor rám szólnak, hogy Médike, öregítsd egy kicsit a hangodat. Nyolcvanhét évesen elég szokatlan kérés ez! Még filmszerepekkel is megszoktak keresni, de már nem úgy fog az agyam, mint öt évvel ezelőtt. A szinkronban egyébként csak két embert ismertem rendkívüli memóriával: Tolnay Klárikát és Mádi Szabó Gábort.
-Mennyire komoly a válság a szinkronszakmában, amiről évek óta beszélnek?
-Már évek óta gyalázatosan alacsony a gázsink, nem is mondom meg, hogy mennyire. Ha nem lenne nyugdíjam, nem tudnék megélni belőle. Sok amatőr vagy fiatal színész úgy egészíti ki a fizetést, hogy nem csak szerepet szinkronizálnak, hanem tömegeznek is. De tömegjelenetkor sem lehet össze-vissza blablázni! Örülnék, ha sokkal jobbak lennének a körülmények, mert ez nem könnyű munka, akárhogy vesszük. Ha valaki lelkiismeretesen akar dolgozni, akkor ez éppen olyan kihívás, mint a színpad. Mostanában volt egy vitaest a Katona József Színházban, de azóta sincs érdemi változás.
-Nyáron a Dragomán György regényéből készült A fehér király című filmben játszott, szinte egyedüli magyar szereplőként.
-A fehér királynál úgy adódott, hogy az utolsó pillanatban hívtak, így a könyvet nem tudtam előtte elolvasni. Négy-öt napot forgattam velük, de csak jelzésértékű a szerepem. Minimális szövegem volt, de mégis élveztem, mert a munka nagyon komoly volt. Egy elsőfilmes angol házaspár készítette a filmet. Mindenki megakarja váltani a világot fiatalon, és most képzeld el ezt házasokkal! Nagyon becsülöm azt, aki komolyan veszi a munkáját, még ha nem is sikerül minden törekvése. Az első forgatási napomon reggel kilencre jött értem a taxi, elvittek a stábtalálkozóra, majd a külföldi színészekkel együtt a tököli reptérre. Toprongyra felöltöztettek engem is, borzalmasan néztem ki. Ha olvastad a könyvet, tudhatod, hogy ilyen lesz a jövőnk. A díszlet barakklakásokból állt, az egyik ilyen házban voltam én az egyik öreg lakó. Azt mondták, foglaljak helyet, egy jelenet van előttem. A hangosítók mögül figyeltem a forgatást, de csak este kerültem sorra. Egy husánggal kellett egy szétfoszlott szőnyeget porolnom, a főszereplő kisfiú fütyörészve jött felém a jelenetben, rám nézett, én mélységes undorral visszanéztem rá, megcsóváltam a fejemet és poroltam tovább. Ez az első jelenetem, amire egész nap vártam. Egy másik jelenetben teregetnem kellett és rémesen megijedni egy érkező autótól. Annyira tetszett nekik, ahogyan csak a szememmel, a gesztusokkal ijedtem meg. Abban a világban, minden autó rosszat jelent, mert azért jön, hogy elvigyen valakit. A jövőnkről beszélek, gyerek. Ebben a korban ez is benne van, szóval még az is lehet, hogy néhány év múlva egy ilyen barakkban találkozunk, ha megélem.
-Miért szeretnek a külföldi filmesek Önnel dolgozni?
-Nem tudom, de tény, hogy sok produkcióba hívnak. Egyszer megtetszettem egy francia rendezőnek, aki felkért az Élek és szeretlek benneteket című filmjébe. Ez egy második világháborús projekt, amiben egy pesti nagymamát játszottam, több tucat oldalnyi francia szöveggel. Valaha tanultam franciát, de a rendező felesége átvette velem a szöveget. Tíz napig forgattunk Besançonban, egy gyönyörű középkori kisvárosban. Egy alkalommal elkezdtem énekelni a Gólya, gólya, gilice gyerekdalt az unokámat alakító francia kissrácnak, és ez annyira megtetszett a rendezőnek, hogy arra kért, énekeljem el a filmben is. A filmet egyébként Kende János fényképezte.
-Vannak új filmszerepajánlatok, amelyekkel megkeresték?
-Nemrég az Argo 2 című filmben játszottam, a nyáron pedig rövidfilmet is készítettem. A Párizsban élő Orosz Dániel rendezése, saját pénzből hozta létre az egész alkotást. Sajnos itt észre kellett vennem, hogy már nem igazán tudok szöveget tanulni. Az Antigónét még úgy tanultam, hogy a harmadik próbán letettem a szövegkönyvet. Régen angol, francia szövegeket is pikk-pakk bevágtam, aztán a forgatáson egy tanár átnézte velem a kiejtést. Gyakran Zoli is meghallgat, mert remek nyelvérzéke van. Miután kitűnően érettségizett, a Los Angelesben élő nővérem meghívott minket három hónapra magukhoz. A fiam ott sajátította el anyanyelvi szinten az angolt.
-Ha már fiát említi, meg kell kérdeznem: volt valaha a koncertjén?
-Igen. Még a Sex Action idején elmentem a Petőfi Csarnokba a koncertjükre. A nézőtéren kiszúrt magának öt-hat diáklány, láttam, hogy rólam beszélnek, mutogatnak rám, nevetgélnek. Tőlem aztán, gondoltam. Aztán az egyik összeszedte magát, odajött hozzám és megkérdezte, tessék már mondani, miért tetszett eljönni? Tudtam, ha azt mondom, én vagyok Ganxsta Zolee mamája, akkor elvágom a pályafutását. Inkább azt feleltem nekik, ez a kedvenc zenekarom! Na erre visítoztak a röhögéstől. A koncerten úgy viselkedtem, mint ők: tapsoltam, ráztam magamat. A mai napig imádom a zenét, szubrettként kezdtem, operettben is játszottam. Az igazi sokk a koncert végén ért, amikor a meghajláskor Szasza (Szendrey Zsolt zenész) ledobta magáról a ruhát, s meztelenül állt a közönség elé. Na itt már egy kicsit megakadtam. A fiam barátai, akik amúgy tisztességes úri fiúk, évek óta naponta jártak hozzánk. Amikor másnap feljöttek hozzánk, kedvesen megemlítettem, hogy tegnap ott voltam a koncerten. Szegény Szasza köpni-nyelni nem tudott, borzasztóan érezte magát. Érdekes szakma az övék, csodálom is a rapperekben, hogy olyan gyorsan tudnak beszélni!
-Visszakanyarodva Önhöz: tucatnyi klasszikus hősnőt megformált. Melyik nőtt leginkább a szívéhez?
-Az első komoly prózai szerepemet Both Béla osztotta rám, ez abszolút főszerep volt Balzac Grandet kisasszonyában. 1954-ben az Állami Déryné Színházban mutattuk be a darabot. A másik kedvencem a Bánk bán Melindája volt. Az Örkény Színház környékén járva, a mai napig megrohannak az emlékek. Igenis hittem a rondán faluszínháznak bélyegzett Déryné Színházban. Nem értem, miért hiszi azt a pesti közönség, hogy csak nekik van joguk a színházhoz? Jordán Tamás a Nemzeti igazgatójaként kitalálta, hogy majd busszal felhozatja a nézőket, de a vidéki nénik, bácsik nem igazán akartak feljönni, viszont a helyi művelődési házba még átsétálnának, ha a társulat utazna hozzájuk.
-Gondolom, hiányozhat Önnek a színpad...
-Igen, de már nem bírnám. Az Arany János Színháztól mentem nyugdíjba. '89-ben jött egy új igazgató, Meczner János, aki most a Bábszínházat vezeti. Aznap, amikor fél órával kezdés előtt bekéretett, az Emil és a detektíveket játszottuk. Gondoltam, tudja, mi az illem, a legidősebb színésznőt hívja először bemutatkozásra. Aztán közölte: nem szeretne velem dolgozni, mert öregekben nem tud gondolkodni. Aztán folytatta: engem nem lehet nyugdíjba küldeni, mert Kossuth-díjas vagyok, de ha nagyon ragaszkodom a társulathoz, maradhatok, de ő nem fog szerepet adni nekem. Persze azt hozzátette: lelkiismeretemtől függ, képes vagyok-e felvenni úgy a gázsimat, hogy nem dolgozom meg érte. Akkoriban A kőszívű ember fiaiban Plankenhorst Alfonsinet és az Emil nagymamáját játszottam, senkinek nem volt kifogása a munkámmal kapcsolatban. Ez után három évig játszottam a '94-ben nyílt Ruttkai Éva Színházban. De már évek óta színházba sem járok!
-Miért nem?
-A nyolcéves lányunokám mindennél fontosabb. De bennem van az is, hogy régen volt színészpáholy, a színészek szakmai jegyet kaptak. Amikor a fiam néhány éve Popeyet játszotta a Tháliában, félretettek nekem egy jegyet. A pénztárnál mondták, hogy ezer forint lesz. Szó nélkül kifizettem, de nagyon bántott. Fizetnem kell azért, hogy a pályatársaimat, a saját fiamat megnézzem?
-Mostanában már nem becsülik igazán a színészeket?
-Amikor írom a nyavalyás számlatömböt, hogy egy művészi tevékenység x forint, akkor mindig felmerül bennem, vajon Csortos Gyula is számlát állítana ki? Lehotay Árpádnál tanultam magániskolában, 19 éves korom óta játszottam színpadon! Gyerekként elejétől-végéig megtanultam Az ember tragédiáját, tudatosan készültem a pályára. Manapság viszont sok tévés felfedezett kap színpadi főszerepeket. Egyik-másiktól volt alkalmam megkérdezni, hogy nincs-e benne félsz, amikor színpadra áll. A válasz általában az volt, hogy soha. Pedig az igazi színészben még évtizedek után is van drukk, Tolnay Klári minden premieren félt. Keményen kell ahhoz dolgozni, hogy igazi megbecsülésben legyen részünk.
