Nesze semmi, fogd meg jól. Ennyiben foglalható össze mindannak a lényege, amit az Emberi Erőforrások Minisztériumának e hét kedden bemutatkozott új egészségügyi államtitkára leendő szakmai feladatairól elmondott a sajtó képviselőinek. Ónodi-Szűcs Zoltán korábban kórházigazgató, majd az Állami Egészségügyi Ellátó Központ főigazgatója volt, és most fontosnak tartotta visszaidézni: újabb megbízatása kapcsán azt mondta Orbán Viktornak, csak akkor tekinti magát alkalmas jelöltnek, ha módjában áll majd változtatni. Reményét fejezte ki, hogy amennyiben fel tudja vázolni a megfelelő forgatókönyveket, „amelyek mentén ezek a célok meg tudnak valósulni, akkor nem lesz gond a források előteremtésével”.
Ónodi-Szűcs arról már nem tájékoztatta a tudósítókat, hogy mit felelt neki a miniszterelnök. Osztotta-e vajon a források előteremtésére vonatkozó optimizmusát? Igaz ugyan, hogy a friss államtitkár egyetlen olyan célját sem nevezte meg a sajtótájékoztatón, „amelynek mentén” csakugyan többletforrásokra volna szüksége. Hiszen minden gátlás nélkül kijelentette, hogy „a magyar egészségügy intézményei ma európai színvonalon működnek”, legfeljebb „a törődést kell visszaadni a betegeknek”, mert ez „talán egy kicsit háttérbe szorult”. Aztán elővezetett még néhány semmitmondó általánosságot – például azt, hogy fejleszteni kell az alapellátás kompetenciáit, valamint tervezni az intézményi ösztönzőrendszer átalakítását. A díjnyertes közhely azonban az volt, miszerint elérendő, hogy „a beteg kerüljön a középpontba”.
Mint kiderült, a kórházak finanszírozásának problémáját az államtitkár már csak azért is különösebb költségvonzat nélkül kezelné, mert szerinte egyelőre nehéz megmondani, hogy a rendelkezésre álló pénz „sok vagy kevés”, ugyanis egyrészt még „nem történt meg a lakossági igények feltérképezése”, másrészt a forrásokat jelenleg nem a betegek, hanem az intézmények érdekei szerint használják fel – bármit jelentsen is ez. Egyszóval Ónodi-Szűcs személyében sikerült egy olyan kemény szakmai érdekérvényesítőt ültetni a minisztériumba, aki még nem döntötte el, hogy egyáltalán szükséges-e emelni az egészségügyi költségvetés előirányzatait – ha másért nem, hát azért, mert nem ismeri a betegek igényeit. Csak annyit tud, hogy közelebb kellene kerülni hozzájuk, és törődni velük.
Megfejtésre vár, mit ért törődésen. Akik ugyanis intézményvezetőként, orvosként, ápolóként avagy szakközgazdászként - ismerve az egészségügy krónikus szervezeti, pénzügyi és személyzeti gondjait - folyamatosan felhívják a közfigyelmet az ágazat már alig leplezhető, súlyos működési zavaraira, mindazok feltétlenül megegyeznek abban, hogy a betegek éppen azért nélkülözik az úgynevezett "törődést", mert az ellátórendszer minden pontján anomáliákba ütköznek. A kevés orvos és nővér agyonhajszolt, rosszul fizetett. Az ambulanciák túlterheltek, a várakozási idő egyre hosszabb. A kórházak higiénés állapota – tisztelet a szabályt erősítő kivételeknek – elkeserítő; tűrhetetlenül sok az ott szerzett fertőzés. És mindennek természetesen elsősorban a pénzhiány az oka: a valódi fenntartási és működési költségeket a büdzsé nem fedezi, és ez elmondható a kezelések és műtétek OEP-finanszírozására is. Ilyen körülmények között a kórházi adósságok növekedése azért megállíthatatlan, mert az ellátandó lakosság számához képest az állami szubvenció egyszerűen elégtelen. Elég megnézni csak a GDP-hez viszonyított költségvetési keretet: még a régióban is sereghajtók vagyunk. Attól az európai színvonaltól pedig, aminek Ónodi-Szűcs állítása szerint a magyar egészségügyi intézmények megfelelnek, igazában nagyon távol vagyunk, a mi 4,7 százalékos ráfordításunk áll szemben az átlagban a duplájára tehető külföldi finanszírozással.
Óvatos becslések szerint – ez a kórházszövetség számítása is –, mintegy ötszázmilliárddal lehetne tartósan konszolidálni az egészségügyi rendszert. Ha ez az összeg nem is egyszerre, de legfeljebb öt éven belül rendelkezésre állna, elejét lehetne venni egész végzős orvostanhallgatói évfolyamok elvándorlásának, volna elegendő ápolónő, tisztességes bérek esetén megszűnne a hálapénz, és nem lennének várólisták. Ehhez képest a jövő évi költségvetés tervezetében semmi nyoma annak, hogy a kormány megkezdené előmozdítani ezt a folyamatot, sőt, távolabbra szóló ígéretei sincsenek – viszont változatlanul szórja a pénzt egyebek között stadionokra, meg a jegybank ingatlanvásárlásaira. Eközben Ónodi-Szűcsöt arra tartják, hogy beszéljen a törődés fontosságáról. Készüljön fel egy olyan, a sajtó számára eladhatónak vélt kommunikációs panellel, amely semmire sem kötelezi.
A dolog persze a legkevésbé sem meglepő. A hivataláról leköszönő Zombor Gábor elkövette azt az Orbán Viktor szemében tolerálhatatlan hibát, hogy nyilvánosan elismerte a protestáló egészségügyi dolgozók minden követelésének jogosságát, vagyis felmondta a politikai lojalitást ahhoz a kormányhoz, amely semmibe veszi a szakmai és társadalmi szükségleteket. Nem volt kétséges, hogy őt csak olyan ember követhette az államtitkári poszton, aki tudomásul veszi a neki szabott korlátokat, nem próbál azokon még lazítani sem. Ellenkezőleg: készségesen kitalál mindenféle üres lózungokat, amikkel igazolhatja a kormányzati restséget; ugyanakkor arról szónokol, hogy közelebb kell kerülni a betegekhez. Mintha ennek bármi értelme volna abban a rendszerben, amely nemsokára már azt sem képes garantálni, hogy lesz ügyeletes sebész a traumatológián.
