Személyesen 1959-ben a váci börtön 50-es zárkájában ismerkedtünk meg, bár már hallottunk egymásról, hiszen a Gyűjtőben, a hírhedett Kisfogház emeletén tartották fogva Bibó Istvánnal, elkülönített államfogolyként, mialatt én a földszinti halálsoron voltam. Árpiék izgultak az én életemért is, miközben hajnalonként hallották a bitók vonszolását, azok beékelését, a kalapálást, s számolgatták, vajon ma hány (fiatal) embert akasztanak. Miután „életfogytos” lettem kerültem Vácra, ahol akkoriban nem voltak kivégzések, nem kellett rettegni attól, hogy nyílik az ajtó és visznek.
Kérek egy kanalat!
A zárkában húszan voltunk, tíz emeletes ágyon, egyetemisták, fiatal munkások, egyetemi oktatók, Árpi 37 évével az idősebbekhez tartozott. Hihetetlenül jó társaságot hozott össze a zsarnokság, erőszakot, pénzt és aljasságot nem kímélve. Ki-ki a fordító irodában vagy egy vegyi laborban dolgozott, a hétvégeken be voltunk zárva, rengeteget beszélgetünk, olvastunk, lelkiztünk, vitatkoztunk. Este hánykolódtunk a szalmazsákon, a bedeszkázott ablak résein keresztül áthatolt a Duna vízszaga, illata, mint a szabadság üzenete, s behallatszott a sétahajók tánczenéje, a víz felett besurrantak a szigeti Pokol Csárda dajdajozásának hanghullámai. Magunkra maradtunk. Itt vagyunk itthon, egymás között.
Nekünk igazunk van, lelkileg szabadok vagyunk, itt van a szabad Magyarország a börtönben. Haza gondoltunk. Árpi négy kis gyermekére, feleségére, Zsuzsára. Mennyivel nehezebb volt neki a börtön! Lassan elaludtunk, néha álmodtunk, hogy azután reggel 6-kor felriadjunk a házimunkások rohangálására, a kutyának nevezett tolóreteszek csattogására, az artikulálatlan smasszer-ordítozásokra. Ébredt a börtön.
Voltak derűsebb pillanatok is, például amikor a házimunkások ételosztás után beadták a maradék káposztás-kondért, körülguggoltuk, Árpi is, kezünkben az egyetlen evőeszközünkkel, az alumínium kanállal és guberáltunk, amelynek megvolt a szabálya: egy körben mindenki csak egyszer nyúlhatott a kanállal a káposztába, s akadt szerencsés, akinek egy kis húscafat jutott.
(Ez a jelenet jutott eszembe, amikor Árpi elnök lett és a Parlamentbe költözött az üléstermünk közelébe, egy szerény, Kossuth szobros irodába, s ebédszünetben benéztem hozzá, éppen ebédelt, kiszólt a titkárnőnek, hogy hozzon nekem egy plusz kanalat…)
Azért a szorongás nem hagyott el bennünket, hiszen a legfőbb ügyész és a legfelsőbb bíróság elnöke bármely jogerős ítélet ellen óvást emelhetett és utólag halálra ítélték egyes életben maradt társainkat. (Ez történt többek között Nickelsburg Lászlóval is) A börtön szleng a jelenséget „sárga csikónak” nevezte.
Joggal tarthattunk ettől a jogi gyilkosságtól. 59 őszén váratlanul egy társammal, minden indok nélkül Pestre szállítottak s két hétig nem tájékoztattak, hogy miért vittek oda. Kiderült, hogy a forradalom előtti rabtervező irodát újból felállították s oda gyűjtötték a műszakiakat.)
’60 tavaszán Kádárék mini amnesztiát hirdettek, amely főleg az ávósokat érintette (Péter Gáborékat, Farkas Mihályékat) ráadásul Kádár Csepelen bejelentette, hogy kiengedték a politikai foglyokat, a börtönben csak gyilkosok és köztörvényesek maradtak. Vácott óriási volt a felháborodás. Éhségsztrájkot szerveztek a rabok. Féltettük Árpiékat, Bibót, és a többieket. A sztrájk híre világszerte elterjedt, a hatalom kénytelen volt fékezni magát, végül szétrobbantották a politikai foglyokat. Részben az „osztályidegenek” börtönébe, Márianosztrára vitték őket, (Árpit, Bibót, Eörsi Pistát is, ahol kegyetlenül bántak velük) valamint az ország távoli csücskébe, Sátoraljaújhelyre.
A szovjet vezetésnek és a quisling Kádárnak is egyre terhesebbé vált, hogy az ENSZ közgyűlése évente, nagy többséggel elítélte őket a magyar forradalom kegyetlen eltiprásáért. A levételnek előfeltétele volt, hogy, ítélet nagyságát tekintve teljes mértékű amnesztiát hirdessenek. A színfalak mögött tárgyalások indultak, amelyek részleteit a később Amerikába disszidált tárgyalásvezető népköztársasági követ megírta. Sajnos a nyugatiak belementek egy sor kizáró klauzulába, mint a gyilkosság, hűtlenség, visszaesés, stb. Nem tudták, hogy a harcokban való részvételt, még a parancsra résztvevő kiskatonák esetében is meg nem állapítható számú gyilkosságnak tekintették, ezért mintegy 300 ötvenhatos elítélt kénytelen volt tovább tölteni büntetését. Köztük Árpi és társa, Regéczy László is.
Egy ágy, egy szék
Több ezren térhettünk haza. Árpiék megkértek, hogy látogassam meg családjukat és mondjam el, mi van velük. A taxis, amikor megtudta, hogy ’56-os vagyok, nem fogadott el pénzt. Szüleim, testvéreim, barátaim nagy szeretettel fogadtak. Ugyanakkor egyre nagyobb szorongás fogott el, amikor közeledtem Árpiék óbudai bérházához, és ott álltam a gangon, ajtajuk előtt. Zsuzsa fogadott, a bibliai erős asszony, négy gyermekével, nagy szeretettel. A legnagyobb Kinga 15, a legkisebb fiú 7 éves lehetett. Rettenetesen szégyelltem magamat, hogy én szabad vagyok, édesapjuk, akire nagyon nagy szükségük volna, bent maradt.
Még Zsuzsa vigasztalt engem, hiszen unokahúga, egykori menyasszonyom időközben férjhez ment. Ott döbbentem rá, mennyivel nehezebb volt Árpiék helyzete, hiszen nem kellett gyermekekért és megélhetésükért aggódnom. Amikor elítéltek minket, kötelezően vagyonelkobzással is sújtottak, mire megvontam a vállamat - semmim se volt, de Zsuzsáékat felkeresték a végrehajtók, egy-egy ágyat hagytak meg, s néhány széket. A könyvekért érkező antikvárius emberségesebb volt, egy nappal később érkezett, hogy az értékesebb könyveket eltüntethessék. Zsuzsát nem vették fel sehová, nem kapott végzettségének megfelelő állást, bedolgozóként filléres varrási munkákat hozhatott haza, hihetetlenül nehéz körülmények között éltek, és most a remény is messzire szállt.
FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
A rendszer az amnesztiát kihasználta propagandisztikus célokra. Bibó Istvánhoz beengedett külföldi újságírókat, forgatócsoportokat. Ez a bátor, tiszta ember ország-világ elé tárta a bennmaradtak keserveit, név szerint is megemlítve Árpiékat. Bátor cselekedet volt. Eredményeként három hónappal utánunk kiengedték Árpiéket és még néhány embert, de több százan sajnos bennmaradtak. Bibó István minden évben írt Kádár Jánosnak határozott hangú levelet társaink kiengedésére. Választ nem kapott. Az utolsó elítéltet ’72-ben engedték ki. Ezt is kevesen tudják.
Azt is, hogy az amnesztia csupán felfüggesztette a súlyos ítéletek végrehajtását, de bármilyen kis újabb ítélet esetén tovább kellett volna ülni akár az életfogytot. Sürgősen el kellett helyezkedni, mert akkor létezett még a közveszélyes munkakerülés bűnügyi fogalma, ha valaki nem tudott 2 hónapon belül elhelyezkedni, elítélhették. Árpit régi munkahelyére visszavették, de vezetőit állandóan piszkálták, vidékre nem mehetett, ami pedig szakmai munkájával járt. Ezért kilépett és rabtársai segítségével az Országos Fordító Irodánál helyezkedett el. A börtön fordítóirodájában kitűnően megtanult angolul, a BM részére sok „tiltott” könyvet és iratot fordíthatott, többek között Churchill Nobel díjas emlékiratait. Az OFI-nál először műszaki anyagokat bíztak rá, majd kiderültek irodalmi kvalitásai, egyre érdekesebb és magasabb szintű műfordítói feladatot kapott.
Rengeteget, éjt nappá téve dolgozott. Hiszen nemcsak ő személyesen, hanem az egész család is „legatyásodott”. Mindenből kikoptak. Pótolni kellett a vagyonelkobzás következményeit, a növekvő gyermekek elemi igényeit.
Működött a "KGST"
Nemvolt könnyű a visszailleszkedés saját gyermekei közé sem. Letartóztatásakor a legkisebb 1 éves, a legnagyobb 9 éves volt. Az apa személye számukra idol, távoli szentkép volt, akit rajongva, végeredményben alig ismerve szerettek és hat éven át vártak haza. Most itt van a mag hús-vár valóságában lényegében idegen, akinek nem is akármilyen helyet kell szorítani. Bizony sok korábbi rabtársunknál ez nagyon komoly feszültségeket és szomorú konfliktusokat okozott, de szerencsére a két Göncz szülő olyan kitűnő érzékkel volt megáldva, hogy ezeket a reális ellentmondásokat feloldották.
Segítettük egymást, hiszen mindenki nehéz helyzetben volt. Munkát, orvost, jogászt szereztünk egymásnak. Működött a rab KGST, ha valaki építkezett, nem csak pénzzel, kölcsönnel segítettük egymást. Gyakran egy jó beszélgetés is sokat jelentett. Árpinak ebben is nagy volt a klientúrája.
Árpira felfigyelt az Európa Kiadó és jelentős művek fordításával bízta meg. Iszonyatosan sokat dolgozott, gyakran el kellett vonulnia magányba, így a szigligeti Alkotóházba is. Már a hatvanas években meglátogattam ott. Mindig örült, kicsit felbukkanhatott fárasztó munkájából, kötetlenül és fesztelenül beszélgethettünk. Árpi beleszeretett Szigligetbe és környékébe, s ez átragadt reám is. Akkor még teljes értékű, igazi falu volt, távol a főúttól, őslakókkal, lovakkal , tehenekkel, szőlősgazdákkal, gyerekekkel. Elsétáltunk a Szent György hegyre, ahol Árpi megmutatott egy romos házat, folyondárral benőve, elhagyottan, rámutatott-ez a kedvence, ez az „ő háza”. Ott méláztunk, s eszembe jutott, hogy a Kisfogházban Angyal Pistával e csodálatos helyről beszélgettünk, és a siralomház mocskos zárkájában arról ábrándoztunk, de jó lenne öregkorunkban ott meghalni, s nézni a tó felett a naplementét.
Az évek haladtával Árpit már a legjobb angol műfordítók között tartották számon. Azért volt nagyon jó, mert kitűnően írt magyarul. Szinte újraalkotta a műveket, s ez nagyon igénybe vette. Emlékszem, egyszer éppen befejezte egyik nagy munkáját, s kimerülten ült székén. „Teljesen kiürültem”- mondta fáradt mosollyal. Mindent beleadott.
’85-ben nagyobb honoráriumot kapott és vett egy használt Wartburgot, de nem tudott vezetni. Nosza, 63 éves korában beiratkozott, megtanult vezetni, levizsgázott. Első önálló útjára elhívott. Egészen ügyesen forgatta a kormányt. Hihetetlenül rugalmas és tanulékony volt. Zsuzsával sokat kirándultak ezzel az autóval, egészen ’90-ig.
