A Köd utánam az Örkény Színházban egy hatalmas ribillió, jókora, gondosan szervezett színpadi felfordulás. Azt is mondhatnám, hogy erősen abszurdba hajló téboly, ennek minden őrületével, szertelenségével együtt. Nem egyenletes az előadás, de játékkedvvel telien élvezetes, jóféle, harsány, telivér ripacskodástól a megdöbbentő csendekig terjed a skála. A rendező, Mohácsi János, és a szövegkönyvön mindig vele dolgozó testvére, Mohácsi István, írtak egy modernkori operettet, amibe belegyömöszölték mai nyűgeinket, bajainkat. Zenét is komponáltattak hozzá, az ugyancsak velük rendszeresen dolgozó Kovács Mártonnal, aki hegedűn virtuózan játszva a kis zenekar vezetője is.
Parti Nagy Lajos még pikírten epés, szóleleményekben gazdag dalszövegeket is kieszelt a maga parádés fantáziájával mindehhez. A társulat meg roppant energiákkal, jókora kedvvel vesz részt a játékban. Hogy többen nem nagyon tudnak énekelni, és még kevésbé táncolni, azt meg kell bocsájtani. Aki erre nem képes, az esetleg kiakad. Aki azt várja, hogy végig feszes előadást lát, az sem lesz feltétlen boldog, erős társadalomkritika ötvöződik olykor csak kedves, el-elnyúló játékossággal, ütős részek váltakoznak könnyedén viccesekkel.
Felbomlik a látszólagos összhang, egymásnak esnek az elit tagjai
Az első felvonás operabálon játszódik, flancoló nagy estélyikkel, feszülő szmokingokkal, beképzelt urizálással, mások kibeszélésével és kilesésével, üres fecsegéssel, rutinos pofavizittel. És mutatóban egy szegény ember behozásával a bálra, akit demonstratívan meg akarnak etetni, majdhogynem tömni, reflektorfénybe állítva, hogy hú, de milyen jótékonyak. Máthé Zsolt rosszul szabott, olcsó szürke öltönyben feszeng a nép egyszerű, rútul megalázott gyermekeként, és hiába halmoznak elé látványosan temérdek mindent, inkább csak turkál az ételben. Kiderül, hogy az egyik pincérnő már suttyomban adott neki enni, ezért nyomban ki is rúgják. A színfalak mögött, csakúgy, együttérzésből, hogy senki nem látja, jótékonykodni nem lehet. Ráadásul ez a kipenderítés szintén roppant megalázó módon történik, a személyzet többi tagja számára is szemléltetve, hogy így jár az, aki jottányit is eltér az előírt üzletmenettől.
Az atrocitás után persze folyik tovább a bál, a felszínes, de közben azért gyakran nagyon is célzatos traccsparti. És az elit tagjai képmutatóan röhejes módon, még le is fényképezkednek úgy, hogy maguk közé kényszerítik a szegényembert. Láttatva, hogy nekik aztán abszolút jó a viszonyuk a nép egyszerű gyermekével, miközben alaposan lenézik és kihasználják. Mindehhez álságosan mosolyognak, undorítóan nyájaskodnak, a gesztusaikkal és a mimikájukkal is hazudnak. Ez az egyik legerősebb jelenet. Mohácsinál lassan vándormotívummá válik az ilyen leleplező fotózkodás, például az ezt megelőző produkciójában az Örkényben, az e föld befogad avagy számodra hely előadásában egyenesen kivégzendőkkel történik a morbid fényképezkedés. A mostani is felér akár több kivégzéssel is, hiszen azt érzékelteti, hogy vagy négymillió szerencsétlenné vált ember sorsára tesz magasról az elit.
Nyilvánvaló, hogy ez a meglehetősen gunyorosan ábrázolt bál az elit lenyomata, például álomtitkárnak nevezett államtitkárral, aki Némedi Árpád megszemélyesítésében láthatóan egy nímand, hol ide csapódik, hol oda, és igazán nem a fajsúlyos gondolatairól híres. Mintha senki nem a gondolatairól lenne híres. Ez egy felszínesen dáridózó, nagyzoló, röhejes társaság, csaknem mindenki önmaga karikatúrája. Akkor is így van ez, amikor már nyáron a Balatonnál látjuk a díszes kompániát. Ott a Csuja Imre által játszott hekker viszi a prímet, amúgy hekket süt, ez ugyebár a szóvicc, amiből minden operettben van dosztig. Persze ügyeskedő, csencselő fickó, kisstílű nagy gazember.
Pogány Judit a műfaj szabályainak megfelelő nagyasszony, aki meglehetősen komikus, mindenbe belebeszél, fölényes, és azt hiszi, nincs is olyasmi, amit nem ő tud a legjobban. Pénzemberek és politikusok, szerelmesek és őket a kiteljesedésben megakadályozni kész intrikusok, végső abszurditásként operettbe illő magyarul beszélő orosz herceg, kis csajok és rájuk éhes férfiak egyaránt felvonulnak. Takács Nóra Diána a színlap szerint egyenesen „a tavalyelőtti tehetségkutató hányadik helyezettje.” És ez azért találó ennek a szerepnek a meghatározására, mert tucatemberek, jobbára magukat kimondottan valakiknek képzelő senkik jelennek meg a darabban. Olyanok, akik eldáridózzák az életüket, eldáridózzák az országot. Tobzódnak felelőtlenül, hazudnak saját maguknak is, próbálják félvállról venni az eseményeket, miközben már nem lehet. Olyan ez a színpadi forgatag, mint a sátán bálja, vagy már egyenesen a sátánok bálja. Szórakoztató, de legalább ugyanennyire lidérces is.
