Göncz Árpád: 1944-ben, 45-ben az ember megtapasztalhatta az embertelenséget. Az embertelenségnek olyan mértékét, formáját, amit azóta sem "sikerült" Európában felülmúlni. Baloldalon és jobboldalon is iszonyú erők feszültek egymásnak, a küzdelem embertelen volt és gyilkos. Örülök, hogy fiatalon, egyetemistaként részt vehettem az embertelenség ellen vívott harcban. Utána többé-kevésbé természetes volt számomra, hogy bekapcsolódjak a politikai életbe. Életem első csalódása az volt, hogy egykori bajtársaim között akadtak, akik pillanatok alatt felfedezték bennem az ellenséget. Nem akarom elmondani életem valamennyi vargabetűjét, érje be azzal, hogy mezítláb jártam végig a magyar társadalmat.
- A fogalmazás költői, de mit jelentett ez a gyakorlatban?
- Életrajzom stációit. Hogy istennek hála, voltam ipari munkás - hegesztő -, és végigjártam az utat lentről, a segédmunkás léttől a magasan kvalifikált szakmunkás státuszáig. A mezőgazdaságban talajvédőként sikerült megismerném hazánk dombos vidékét, egy méter húsz centis mélységig - mert addig terjedt a talajmintavétel. Munkás koromban dolgoztam maszeknál, akit később államosítottak, de az ipari fellegvárnak számító Mátrai Erőműben is. Tudom, mi a különbség a munkásarisztokrácia zárt világa és egy főként bejárókat foglalkoztató proligyár között. Értelmiségi pályámról annyit, hogy hajdan újságíróként én lehettem az országban a legfiatalabb felelős szerkesztő, a „Nemzedék" című kisgazda ifjúsági hetilap élén. Négy évet elvégeztem az Agráregyetemen - 56 után rúgtak ki -, de kitapasztaltam azt is, mit jelent banktisztviselőnek lenni. Később - és ezt már többen tudják - évekig szabadúszó műfordítóként kerestem meg a kenyerem, amikor már talán író is voltam. Elmondhatom, hogy nem szociológiai ismeretszerzés céljából csináltam végig mindezt. Nem azért, mert társadalomtudományi tapasztalatokat akartam szerezni, hanem mert meg kellett élnem, el kellett tartanom a négy gyerekemet.
- 1956-ban, ha jól tudom, agronómusként vidéken dolgozott. Hogyan és hol találkozott a forradalommal?
- Huszonharmadikán reggel beállított hozzánk egy ifjú barátom - hadd ne említsem a nevét - és döbbenten, izgalmában dadogva közölte velem, hogy kitört a forradalom. A hír felkavart, de mivel én akkor a politikától nagyon távol éltem, hirtelenjében nem tudtam hova tegyem a történteket. Előtte való este tértem haza vidékről. Csak amikor hallottam végigdübörögni a piliscsabai páncélosokat a Bécsi úton, és láttam, hogy ezrek álltak az út két oldalán. Hallottam, ahogy az emberek azt kiáltották a katonáknak, hogy „Ne lőjetek az apátokra, ne lőjetek az anyátokra !” Valószínű, hogy a tömegből senki sem tudta, hogy a katonáknál nincs is éles lőszer. Este a Parlament előtt tízezrek kezében égtek az összetekert újságok. Azt hiszem, a Bécsi úton látott tankok legénysége közül kerültek ki azok is, akik a téren a tömeg követelésére ledöntötték és elhúzták a gyűlölt szobrot, a Csizmák terén. Addigra már tudtam, hogy ez az én forradalmam.
- Vallomásaiban, nyilatkozataiban Elnök úr élete csúcspontjának nevezi az ezt követő két hetet...
- Ma is annak érzem. Hiszem, hogy ezért a két hétért érdemes volt élni. És ezt ma is vállalom. Akkor is, ha meg vagyok győződve róla, hogy ma már nem lehet egy csipetnyi irónia, némi távolságtartás nélkül beszélni arról, ami 56-ban történt. Teljes pátosszal ezt csak akkor és ott lehetett őszintén átélni, amikor és ahol az ember jelen volt. Sodorták az események, és közben maga is megpróbálta formálni őket. Amit ez alatt az idő alatt tettem, nem volt különösen jelentős. Részt vettem a Magyar Parasztszövetség munkájában, kerestem a magam szálait, természetes, hogy a múltam és a kapcsolatrendszerem eleve erre az oldalra állított, a forradalom oldalára. Akkor is sejtettem, de ma már világosan látom, hogy a nemesi Magyarország Werbőczy, sőt Mohács óta mindig fikciókat védett. A magyarság küzdelme valamiképpen jelképes politizálás volt a legjobbak irreális célokért készek voltak az életüket áldozni. 1956 veszélyes vállalkozás volt, de nem irreális. A világtörténelem nagy pillanatai közé tartozik az itt végbement, első „tanács"- forradalom.
- Ezt a fogalmat a hagyományos történelemszemlélet 1919-hez, a Tanácsköztársasághoz köti.
- Márpedig 1956-ban került sor a világban először olyan példátlan fordulatra, amelynek során a gyárak spontán alakult munkástanácsai - magától értetődően, egészen természetes módon - kezükbe vették az őket megillető hatalmat a saját üzemük fölött. A munkások eldöntötték, menjen-e, maradjon-e a régi igazgató, mi történjék a gyárban. Ez számomra, de a világ számára is azt bizonyította, hogy magukénak érzik a munkahelyüket, maguk döntenek a maguk dolgában. A korábbi államosítással szemben, itt valóban végbement az üzemek társadalmasítása.
-Az új világnak minderre csak tizenhárom nap adatott...
- Azok az erők, amelyek a forradalmat képviselték Magyarországon - és merem állítani, hogy a közvélemény 99%-a ide tartozott -, november 4-ike után fokozatosan, lassanként kezdtek felébredni. Nekünk Bibó Istvánnal, aki a Nagy Imre-kormány parasztpárti tagja volt, és aki bennmaradt a Parlamentben, sikerült kapcsolatot teremtenünk a Magyarországon dolgozó indiai ügyvivővel, és többekkel együtt hozzákezdtünk egy olyan elgondolás kidolgozásához, amely talán járható utat, elfogadható átmenetet jelentett volna az ország számára. Bibó István volt az első, aki - ha szabad így mondanom -, ideológiailag meghatározta és összefoglalta a forradalom mondanivalóját. Céljaink közt szerepelt a szocialista pluralizmus, a kizsákmányolás tilalma, a megfelelő módon korlátozott vállalkozás szabadsága. Követeltük a szovjet csapatok távozását, és javasoltuk- egyelőre - lengyel csapatok bevonását a rendfenntartásba. Bibó eredeti koncepciójának kidolgozásában és megfogalmazásában a kommunistákon kívül minden párt részt vett. Én magam a Parasztszövetséget képviseltem a tanácskozáson. Nagy dolog volt, hogy a Budapestre is akkreditált, Moszkvában székelő indiai nagykövet közvetítő szerepet vállalt, hogy az általános érdeklődésre számot tartó javaslatot továbbítja az oroszok felé.
Tőlük azonban nem kaptunk konkrét választ. A tárgyalásunk napja és menete azért is maradt felejthetetlen számomra, mert aznap volt Budapesten az asszonytüntetés. Egy szikh tiszt hozta a hírt a nagykövetnek, aki abban a pillanatban felállt, és lement az utcára. Beült hatalmas diplomata kocsijába és fel-alá hajtatott a téren azért, hogy jelenlétével, a kocsin lobogó indiai zászlóval féken tartsa az esetleges erőszakot, és valamiféle védelmet biztosítson a tüntetőknek. Bízott abban, hogy jelenléte megálljt parancsol a karhatalomnak, hogy nem fognak a tüntetőkre lőni. Bennem közben végig ott motoszkált az aggodalom, hogy vajon felismerik-e a fegyveresek a narancssárga-fehér-zöld indiai zászlót és nem tévesztik-e össze a piros-fehér-zölddel? Ami nem lett volna veszélytelen. Érdekes, hogy amikor májusban letartóztattak, ennek a politikai koncepciónak a kidolgozása, ez a tárgyalás nem szerepelt vádként a perünkben, holott valójában ez volt a hatalom szemében a mi igazán nagy, megbocsáthatatlan bűnünk. Hárman kerültünk együtt a vádlottak padjára abban a szigorúan titkos perben, amiben a titkosság még az ítéletre is kiterjedt. Gyorsított eljárással körülbelül egy hétig tartott a tárgyalás, amelynek végén Bibót és engem életfogytiglanra, Regéczi-Nagy Lászlót 15 évre ítélték. Ebből több mint hat évet le is töltöttünk.
- Sokat olvastunk, hallottunk arról, hogy az 56-os forradalom hősei, résztvevői többségükben milyen lelki erővel, morális tartással élték át a hosszú börtönéveket.
-A magyarázat nyilván az, hogy mi nem is éreztük magunkat a börtönben rabnak. Mi a börtönben hadifogolynak tekintettük magunkat. Mondhatnám azt is, hogy egy győztes hadsereg fogságba esett harcosainak.
