Vidéki, lelkes műkedvelő társulat tagjaiként, teljes odaadással, klasszikus angol krimit szeretnének eljátszani. Persze mindent túlmozognak, túlgesztikulálnak, túlartikulálnak. Bombasztikusan öblösített hangon igyekeznek beszélni, állandóan fűrészelik a levegőt a karjukkal. Amikor csak állni vagy ülni kéne, akkor is izegnek-mozognak-ficeregnek és erőteljesen grimaszolnak. Naná, hogy elfelejtik a szövegüket, vagy mást mondanak helyette, belegabalyodnak a saját lábukba, összeütköznek a többiekkel, a tárgyakkal, elvágódnak, a szó szoros vagy átvitt értelmében pofára esnek. És közben próbálnak úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ettől még inkább lelepleződnek a sorozatos melléfogásaik. A színészeknek lényegében két figurát kell játszaniuk, az eredeti szereplőt, és azt, akit nekik alakítaniuk kell az ilyen előadásmód mellett nem vérfagyasztó, hanem bohózattá váló krimiben, ami a dilettantizmus természetrajzát mutatja be.
Az elején, fuldoklásveszéllyel küzdve, elkezdünk röhögni, és még a szünetben sem hagyjuk abba igazán, mert egymásnak mesélgetjük, hogy melyik jeleneten szórakoztunk a leginkább. A második részben, legalábbis a premieren, kicsit le-leült a játék, de csak időlegesen, mert aztán a maga eszeveszett tempójában száguldott tova. A londoni ősbemutató rendezője, Mark Bell állította a Centrálban is színpadra a darabot, az eredeti koncepció szerint. A díszlet is azonos, amit vagy akár akit, nyugodtan tekinthetünk megelevenedő, fontos szereplőnek. Elképesztő, mi mindenre képes tárgyak esnek le a legváratlanabb pillanatban, törnek össze, mozdulnak el élőlényként. A magasban pedig van egy galériaszint fából, ami hatásosan hangos nyekkenéssel megdől, és a rajta lévő, Schmied Zoltán által játszott, eddig nagypofájúan hősködő fickó majdnem lepottyan a mélybe. Bohóctréfába illó módon lavíroz a lejtőssé vált alkalmatosságon, ügyetlenkedve próbál elérni bizonyos dolgokat, igyekszik kapaszkodni, de persze meg-megcsusszan, sikeres, tapsos magánszám is kikerekedik ebből.
Tulajdonképpen bohóctréfák fűzére a produkció, és persze a bohócok különbözőek. Katona László alakítja az egyik legmegszeppentebbet, az arcán csaknem végig ott a rémület, és amikor valamit eltol, azzal próbálja jóvátenni, hogy zavart mosollyal, félszeg barátságossággal kiinteget a közönségnek. Cserna Antal pléhpofájú, figyelmetlen ügyelő, garantáltan nem azt a zenét adja be, amire éppen szükség van. Janicsek Péter a szitán át nem látó felügyelő, Mészáros András mozdulatlanul maradni képtelen halott. Rada Bálint igyekvő inas, és éppen ezért temérdek bajt csinál. Ágoston Katalin üdvöskéje mindenáron középpontba akar kerülni, Botos Éva ügyelője, akinek kényszerből színpadra kell lépnie, igencsak megretten, de aztán meglehetősen kinyílik a csipája. Kettőjük párharca olykor kilóg az abszurd játékstílusból, és átmegy az egykori Vidám Színpad forszírozott viccelődésébe. De közben az egész előadás lehengerlően fergeteges.
