Vér és könny. Ez a kétféle testnedv uralkodik el a Mélyütés című bunyós-filmen. A vér minduntalan kiserked, kispriccel, kiömlik Jake Gyllenhaal arcából, a könnyet pedig a nézőből igyekszik kipréselni Antoine Fuqua, miközben nagy ravaszul édes-bús giccsé maszkírozza a sztorit. Gyllenhaal véres arccal is tud megközelítően emberi formát felmutatni, de ami a könnyzakcsók megmunkálását illeti, a rendező válogatás nélkül visz be érzelmi mélyütéseket, túladagolja a biztosan megható kliséket. Tanulságos megfigyelni, mint lesz a halott feleség, távol került gyermek, a földönfutóvá szegényedés, majd az önmagára találás útja magával ragadó dráma lehetőségéből a mesterkélt hatások túladagolása következtében egy marék színes üveggolyóvá.
Akkor még a néző mit sem sejtve megy bele a játékba, amikor Jake Gyllenhaal, Billy Hope bokszbajnok szerepében és szépséges felesége, a tényleg szép és kedves Rachel McAdams az éppen harmadszor megnyert világbajnoki öv birtokában megtér otthonába. Csak utólag üt szöget a fejünkben, hogy micsoda kacsalábon forgó hatalmas palota az az otthon, micsoda pazar berendezéssel, szobák garmadájával, s hogy mennyire nem jön össze egy még oly csúcson lévő bokszbajnokkal ez a drogbárós, aranyozott, kivagyi stílus. Persze így nagyobbat szól, amikor Bill a felesége halála után elveszti az egész vagyonát.
Annak is lehetne komoly drámai szerepe, amit többször hallunk, hogy a világbajnok öklöző és felesége egyaránt a legmélyebbről, egy gyerekotthonból kerültek fel a hírnév és gazdagság csúcsára. Ez is csupán érzelmi hatáskeltés marad, akárcsak az a szokvány hollywoodi családi negéd, ahogy a két tehetséges színész, Gyllenhaal és McAdams a halálra unt hollywoodi cukiságot mutatja fel házastársi örök szerelem gyanánt. Egyetlen igazán bensőséges pillanat nélkül. A lecsúszásnak csak a könnyzacskókat érintő mozzanatait látjuk, s minduntalan előbukkannak a lólábak: a szerzői szándék viszi a szakadék legszélére főhősünket. Ami távol esik az átélhető emberi drámától. Mutatós jelenetek, amelyek csak Gyllenhaal tehetsége miatt nem válnak teljesen üres játékká.
Az öklöző filmek, már mint a jobbak, általában az akaraterő, a küzdeni akarás diadaláról - vagy a hiányáról - szólnak. A Mélyütés is valami ilyesmit vesz célba, de egyetlen eredeti ötlete sincs, csak kliséket alkalmaz a abban, ahogy főhősét végigviszi önmaga legyőzésének útján. Megindító jeleneteket látunk annak illusztrálására, hogy Billy elveszt mindent, de a kislánya miatt meg akarja mutatni, hogy képes ismét a csúcson teljesíteni. Egy Gyllenhaal tehetségű színésszel ez az út igazi emberi dráma lehetett volna. De a film megmaradt a magamutogatós, felszínesen behízelgő stílusnál, akár Billy kislányáért folytatott harcát, akár a ringben újra megkezdett munkáját figyeljük.
Fuqua ügyes a színészválasztásban, megtalálta a csodálatos Forest Whitakert a Billyn segítő jóságos edzőbácsi figurájára, aki szerep nélkül is képes karaktert teremteni. Így hát, ahogy a lecsúszás, úgy felemelkedés is megy a maga hollywoodiasan kicsiszolt útján. Hogy ebben mennyi küzdelem van, arra hatásosnak szánt jelenetek utalnak átélhető dráma nélkül, hol meghatónak maszkírozva, hol küzdelmesnek, hol egyszerűen giccsbe hajlónak. Valamiképpen mindig a legkönnyebb ellenállás felé visz a film útja, előre tudható az ereemény.
A bokszjelenetek nagyon véresek. Gyllenhaal rendesen pépesre vereti az arcát, állandóan dől és spriccel a vér, ami persze benne van a pakliban, ha bunyós filmről van szó. De ráadásul felvesz valami fura fejtartást, mesterkélt és természetellenes pózt, amitől olykor élvezhetetlen a maradék arcjáték is. A nemrég látott Everestben, vagy az Éjjeli féregben (ami egy Oscar-jelölést megérdemelt volna), s még régebben a mellbevágó Brokeback Mountainban sem volt szüksége ilyen külsőséges megoldásra a hatás kedvéért. Valami nagy-nagy behízelgő igyekezet önti el az egész filmet, s ez még rá is visszaüt.
(Mélyütés **)
