Nem véletlen, hogy Madame Adler írt könyvet a volt elnökről. Különleges volt a viszonyuk, igaz, nem kell semmi kényesre gondolni: az Élysée-palotában három esztendeig volt az államfő kulturális tanácsadója. Ennyi idő alatt megkísérelte kifürkészni a politikus lelkivilágát. Nem volt könnyű. A kötet szerzőjének visszaemlékezései szerint Mitterrand nem nyílt meg még legbensőségesebb barátai előtt sem. Laure asszony 1989 januárjában, tehát a második hétéves államfői szakasznak mintegy a kezdetén költözött be az Élysée-be. Bemutatkozásakor úgy negyed órája ülhetett az elnökkel szemben, amikor diszkréten kopogtak az ajtón.
Hivatalsegéd csöndben nyújtotta át a Le Monde frissen megjelent számát. Mitterrand a kezébe vette, s hirtelen elsápadt. A lap címoldalán a vezetést érintő politikai-pénzügyi botrányokkal indult. Szó se róla, kínos ismerkedés. A búcsútalálkozó hat évvel később, 1995 novemberében volt, a nevezetes párizsi Lipp sörözőben. Mitterrand már a pusztító rákkal küszködött, de merészen birkózott a chocrouttal, ezzel a nem könnyű káposztás étellel. És közömbösen mesélte, milyen gyönyörű az ősz a Chauvet tó partjainál, múzeumi élményeit idézte Manet festményeiről, Rodin szobrairól, hasonlókról. De családi emlékekről is. Édesanyja 1936-os viaskodásáról a halállal, soha nem bocsátotta meg magának, hogy nem volt jelen. A mama az orvos tiltakozása ellenére osztrigát és vörösbort követelt, néhány nap múlva aztán búcsúzott. Mitterrand hozzátette, azóta minden este elalvás előtt édesanyja és nagyanyja képe bukkan elé.
Férfiúi büszkeségeiről már hallgatagabb volt. Közismert szoknyavadász hírében állt, nyíltan járt a hír, hogy legközvetlenebb barátainak a feleségeit is ostromolta. Ifjú férjként gyakran „vendégeskedett” az egyik közismert párizsi hetedik kerületi épületben, amelyet vele együtt több más parlamenti képviselő is látogatott. Első vizitjén – jegyzik föl -, nem ment föl az emeletre, csak bámulta a lányok csábító balettmutatványait, miközben Danielle, az ifjú hitves odahaza a gyerekeket őrizte. Voltak barátai, akik maguk között Don Juanként méltatták hódító hajlamait, ő korrigálta őket: „nem, inkább Casanova”.
A politika hamar magával ragadta. Különösen a kommunistákat ostorozta. Viszont rajongott Churchill szónoklataiért, igyekezett követni a példáit. Úgy 1963 ősze táján fölelevenítette a XIX. században dívott bankettek szokását. A vendégeket hófehér abrosszal terített lakomázó asztalok várták. Egyesek már ekkor „elnök úrként” is köszöntötték. Nem tiltakozott. Egyesek unszolták, fakadjon dalra. Állítólag szép hangja volt, fújta Edith Piaf, Jacques Brel és mások sanzonjait. Aztán elérkezett 1974. április 12., az elnökválasztás napja. Mitterrand csatasorba állt, olyan ellenjelöltekkel szemben, mint a degaulle-ista Jacques Chaban-Delmas és Valérie Giscard d’Estaing. Végül utóbbi győzött.
Négy esztendő múlva talán még nagyobb kudarc érte a nemzetgyűlési választásokon, 1978. márciusában. A Szocialista Párt mindössze 104 képviselői mandátumot szerzett. Amikor Mitterrand-t értesítették az eredményről hitetlenkedve kétszer is visszakérdezett: „Ez minden?”. A párt három évtized óta a legsúlyosabb vereséget szenvedte el. Aztán azzal vigasztalódott baráti körben: „ha történelem úgy akarja, lesznek mosolygós napok is”. Azzal biztatgatta magát, még „csak” hatvanegy éves, de akadtak, akik azt is tanácsolták neki, elérkezett a visszavonulás ideje. Ő azonban úgy vélte, ökölvívó alkatú, föl kell tápászkodnia, az életkor nem hátrány, inkább adú ász.
Bevált a számítása. Három évvel később, 1981-ban végre beköltzhetett az Elysée-palotába. Vigaszt jelentett számára az átélt politikai küzdelmek után, mégis parányi felhő árnyékolta be a győzelmet. Igaz, vagy sem, lehet csupán rosszindulatú pletyka, Laure Adlernek, a könyv írójának is csak később regélték, Giscard állítólag földúlt kastélyt hagyott maga után. Üres helyiségek, sehol egy jegyzet, dosszié, az egyik fiók mélyén 500 frankos gyűrt bankjegyet találtak, Magához hivatta a protokollfőnököt, kérdezte, mi lesz? Monsieur Mérimée, fogadkozott, minden rendben lesz. Az első kormányülésre Mitterrand még fél óra hosszat hagyta várakozni a minisztereit, akik kissé bosszankodtak, de szólni egyikük sem mert.
Ugrás az időben. 1993. július 28-án a szocialista államfő lemondó levelét fogalmazta. Két nappal korábban több ízben is rosszullét fogta el. Több orvosi vizsgálat azt állapította meg, csak átmeneti rendellenességről van szó. Közben Danielle-nek, a feleségnek néhány napra nyoma veszett, végül a titkos szolgálat bukkant rá a Pireneusokban. A baj nem járt egyedül. Jó barátja, miniszterelnöke, Pierre Bérégovoy öngyilkosságot kísérelt meg. Az államfő hozzá sietett a kórházba, a karjaiba zárta és azt hajtogatta, „meggyilkolták”. Bérégovoy meghalt, Mitterrand azt kérte, hagyják magára az áldozattal, a hajnali órákig mellette maradt.
A temetésre utazván, a vonaton írta meg a gyászbeszédet. Bérégovoy halálhírét a politika világában kísérték rosszindulatú megjegyezések is, amire Mitterrand kíméletlenül kifakadt. Laure Adler könyve szerint állítólag azt mondta, „a világ semmilyen magyarázata sem igazolja, hogy egy ember becsületét, az életét, egész múltját kutyáknak vessék oda. Ez ellentétes köztársaságunk alapvető törvényeivel, amelyek óvják valamennyiünk méltóságát és szabadságát”. Az írónő könyvében azzal fejezte be az idézetet, hogy az Elysée-be visszatérve ért véget csupán a kifakadás: „Ebek? Ezek mi vagyunk, kivétel nélkül. Magam, Önök. Mindannyiunk hordjuk magunkban ezt a gonosz magatartást”. Laure Adler, bár hallgat róla, az államférfi ezzel az indulattal valamennyire azért jellemezte-e a maga életpályáját is. Talán megdöbbent, mi minden történt hatalmának tizennégy éve alatt.
