Kell hozzá némi fantázia, hogy az ember elképzelje, a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet előadótermében látott-e valaha a közönség olyan fantasztikusan más helyre kívánkozó fotót, mint amilyet a Lennon-emlékesten vetítettek ki a vászonra. Az elhíresült képen ott áll John Lennon és Yoko Ono egymás mellett meztelenül, teljes életnagyságban, mindenütt feltűnően borzasan (nem volt még divat a mindenütt simára leborotvált test). Állnak, mint az első emberpár: méltóság, ugyanakkor leheletnyi humor is van abban, ahogy gesztusukra büszkén, nagy komolyan néznek ránk évtizedek távolából.
Ebből a lemezborítónak használt hírhedt fotóból anno óriási botrány lett, most kíváncsian nézzük őket, mi, a fiatalokból és idősebbekből verbuválódott közönség, amely a 75 éve született John Lennonra emlékezik. A kíváncsiság mellé rögtön odafurakodik a kérdés, vajon ma nem lenne-e ugyanúgy oltári botrány a nyilvánosság előtt egy őszintesége miatt hasonlóan provokatív fotóból. A kérdést elsodorja a tovább sorjázó fotók vetített képe. Nagyon híresek, a Beatles és John Lennon nagy pillanatai az Abbey Road-i zebrával, a királynővel, a lovagi kitüntetéssel. Egymással, egymás nélkül. Meg animációs filmhősökként (Sárga tengeralattjáró), vagy a Bors őrmester színes jelmezeiben.
Itt van a popkultúra közkincsének tekinthető fotó, ahol Lennon és Ono fekszenek a széles ágyban, mint a mézeshetesekhez illik, ezúttal is nagy komolyan néznek, hátuk mögött a városkép, fejük felett a felirat: Hair Peace, meg: Bed Peace. A háború elleni kiállás híres példája. A látvány ugyan provokatív, de a lényeg: a vietnami háború ellen emelték fel a szavukat, amelyre a világ minden táján odafigyeltek már.
Földes György főigazgató a Szabadság – ellenállás – lázadás címmel megrendezett Lennon-emlékesten nem az ilyenkor kézenfekvő nosztalgiázással kérdezte a meghívott szakértőket - Czutor Zoltán dalszerző-előadót, Csunderik Péter történészt, László Róbert politológust (a „Beatles50” blog szerzője) és Németh Róbert újságírót -, mit jelent ma a Beatles? Élő-e ma mindaz, amitől évtizedekkel korábban a Beatles a zene és a közönségsiker addig soha nem látott csúcsaira ért. A hangulat kedvéért a beszélgetést időnként Beatles-dalok színesítették Czutor Zoltán gitárral kísért előadásában. Sorjáztak a jól ismert dallamok: Across the Universe, Strawberry Fields Forever, You’ve Got to Hide Your Love Away, No Reply, Girl, Norwegian Wood.
A harmincas nemzedékhez tartozó beszélgetőpartnerek többféle szemszögből fogalmazták meg véleményüket, de egyöntetű volt, hogy „nem értelmezhető a világ a Beatles nélkül”, ők ma is biztonságos fogódzót jelentenek, mert a folyamatos megújulás, az önmagunkból való ki- és továbblépés példáját adják. Némi elfogultságtól sem mentes, mégis igaz, amit a beszélgetés világossá tett: a könnyű kultúrában mindennek az alapja és a csúcsa, évtizedek óta a mindennapjaink része az, amit a négy liverpooli fiú megteremtett nem egészen nyolc év alatt.
Igaz az est egyik legköltőibb megfogalmazása is, miszerint Beatles-t hallgatni olyan, mint hazamenni. Igazi Beatles-rajongó vallomások ezek, de magukban hordozzák az örökség lényegét: a kreativitást és az állandó megújuló képességet. Jó szívvel fogadhattuk szakértői véleménynek, hogy „ilyen progresszív együttest nem hordott hátán a Föld. Amit négyen 1962 és 1967 között létrehoztak, az felülmúlhatatlan.”
Példaértékű az is, hangzott el az esten, ahogy a Beatles szembefordult a kommercializálás hatalmával, és máig példaértékű, hogy magasról tettek az elvárásokra, nem igazodtak az alkotásban senkihez, olyan zenét teremtettek, ami nekik tetszett, amely egyedül az ő zenéjük, amiben ők maguk vannak testestül-lelkestül. És máig alapvető érték a játékosságuk, a humoruk, a lázadásuk az ostoba konvenciók, a szegregáció ellen. Tudjuk, Lennon pozőr is volt, de erősen vállalta a jó ügyeket, a női egyenjogúságért és a háború ellen. És fontos tanulság az utánuk jövő nemzedékeknek: „Lennon mindig a jó oldalon állt és ott is maradt.”