Ne gondoljunk Coppola és Scorsese gengszterfilmjeire, a bűnt, az erőszakot, a pénz és a hatalom gátlástalan élvezetét zseniálisan megjelenítő, mára már klasszikus mozikra, saját érdekünkben ne. Akkor akár elégedettek is lehetünk azzal az angol gengszter-sztorival, amit Brian Helgeland Legenda címmel elénk tesz. Bevallottan amerikaiasra vette a stílust, mert igazi gengszterfilmen akarta újraéleszteni a hatvanas évek hírhedt londoni testvérpárjának történetét. Ronnie és Reggie Kray a londoni East End korlátlan alvilági urai voltak a hatvanas években, bandaharcokban maguk alá gyűrték a többi bandát, később összedolgoztak az amerikai maffiával, nagy életet éltek az éjszakai mulatóhelyeiken, amelyek ontották számukra a pénzt.
Mindez nem igazán eredeti, a vérbeli gengszterek hétköznapjaihoz tartozik, viszont ennél érdekesebb, hogy közben legendák tucatjai születtek róluk és a viselt dolgaikról. Életük igazi londoni folklórrá terebélyesedett, amiben keveredett az igazság és a „népköltészet”. Haláluk után egész kis szubkulturális tenyészet kelt életre emlékükből. Erre utal maga Helgeland is a filmje címével, s azzal a nyilvánvaló szándékával, hogy e legendák tenyészete közül ezúttal a maga változatát mesélje az ikrekről, a lehető legközelebb az igazsághoz.
1990-ben már született egy játékfilm Reggie-ről és Ronnie-ról The Krays, azaz A Krayek címmel. De míg abban valódi ikerpár, a Spandau Balett tagjai alakították az eredeti testvéreket, Helgeland filmjének óriási találmánya és ha lehet, még nagyobb értéke, hogy mindkét figura életre keltésére a nagy átváltozó művészt, Tom Hardyt nyerte meg. Hardy olyan filmek révén lett egyre népszerűbb, mint például az Eredet (DiCaprio mellett), vagy A sötét lovag: Felemelkedés (Christian Bale mellett), a Suszter, szabó, baka, kém (Colin Firth mellett) illetve idén a George Miller-féle Mad Max, amiben már sztárként ünnepelték őt világszerte.
Valaha Gian Maria Volonte ámulatba ejtő fizikai átalakuló-művészetét csodálta különböző szerepeiben Európa, azóta alighanem Tom Hardy az, aki az egykori olasz színészóriás nyomába lép e képességben. Hardy csodát művel a Legenda kettős szerepében. Az ikrek ugyanis egy lényeges dologban nagyon alapvetően eltértek egymástól: egyikük, a tíz perccel fiatalabb Ronnie Kray ugyanis gyakorló paranoid skizofrén volt, amellett, hogy meleg és szadista. A filmben el is hangzik, Reggie egész életében kötelességének érezte, hogy testvére mellett álljon, segítsen kimászni a bajból, akármilyenbe került is, végül ez az erős kötés reped meg tragikusan.
Hardy ugyan Ronnie-ként szemüveget visel, de ez a legkevésbé érdekes megkülönböztető jel. A karakterisztikus az, hogy a pillantásában mindig ott van a komor, baljós őrület mint működő paranoia, s arckifejezésének kegyetlen és vad jellegében akkor is ott a szadista skizofrén kiszámíthatatlansága, amikor éppen kedves gesztust tesz. Hardy átütően hiteles Ronnie, minden külsőséges eszköz nélkül mindvégig olyan, mint az időzített bomba. Reggie-ként Hardy laza és férfias, ejtett vállú, jellegzetes járása kissé negroid jelleget ad ugyan a mozgásának, de karakteres az Est End-i vagánysága és a keresett eleganciája. Határozottan szerethető, hódító figura, ő a meghatározó vezér a kiterjedt bandában.
Helgeland ugyan korábban rendezőként már kipróbálta magát, forgatókönyvíróként van egyelőre igazán neve (a Titokzatos folyó könyvéért Oscar-jelölést, a Szigorúan bizalmasért Oscar-díjat kapott). Ezen az arányon nem változtat a Legenda megrendezése sem. Rendezőként vagy a tapasztalat nem elég, vagy hiányzik a vízió. A két testvér közötti bonyodalmas és ellentmondásos viszonyt remekül kiugratja, és mindvégig izgalmasan ábrázolja a film. Adós marad viszont a londoni gengszter-világ eleven megteremtésével, leginkább külsőségesek maradnak a színek, súlytalanok a jellegzetes figurák, valamifajta kötőszövet hiányzik, amitől hiteles világgá állna össze a sok-sok érdekesség.
Felveszi a gengszterek és a magas kormánykörök összekapcsolódásának témáját is, de egy jelenettel letudja, s elejti. Ugyanígy illusztratív marad a sokat emlegetett gengszterélet lényege, az atmoszférateremtésben nem túl erős film ezt a fontos témát egy-egy véres verekedéssel vagy gyilkossággal végződő jelenettel el is intézi. Ahogy a Scotland Yard nyomozása sem ötvöződik eggyé az eseményekkel. Az viszont különleges érdeme a filmnek, hogy a humort remekül vegyíti a torokszorítóan komor és fenyegető helyzetekkel.
Különleges helyet kap a szerelem a filmben, Reggie életének meghatározó eleme az ugyancsak az East End szegényes negyedében felnőtt Francieshez fűződő erős érzelmi kapcsolata. Amilyen intim ez az érzelmi kötődés a házasságig, olyan külsőséges a házasság összeomlásának folyamata, s a tragédia bekövetkezése. Ebbe tán az is belejátszik, hogy Helgeland furcsa megoldást választott: a film narrátora mindvégig Frances, aki még halála után is apróbb kommentárokat fűz az eseményekhez. De az is lehet, hogy egy saját stílus hiányzik mégis a hatvanas évek gengszterlegendájának felelevenítéséhez, amelyben így mégiscsak Tom Hardy tesz a sikerért a legtöbbet.
(Legenda ***)