Ma is jól emlékezhetünk a német újraegyesítés történelmi pillanataira. Két héttel a berlini fal leomlása után, 1989. november 28-án Helmut Kohl, az NSZK kancellárja, 10 pontos programot tett közzé, amelyben leírta, hogyan képzeli el a két német állam szorosabb együttműködését, amelynek koronája az újraegyesítés lenne. Ekkor még nem határozott meg menetrendet erre.
1990 elején azonban viharos gyorsasággal változtak az események. Márciusban a Német Szocialista Egységpárt utódpártja, a Demokratikus Szocializmus Pártja súlyos vereséget szenvedett az első szabad NDK-beli választáson. Nagykoalíció alakult a kereszténydemokrata Lothar de Maiziere vezetésével. A kormány ekkor már a gyors újraegyesítést jelölte meg legfőbb célként. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a németek újra „egynek” akarták érezni magukat, hanem az is fontos szempont volt, hogy az NDK gazdasága közel állt a teljes összeomláshoz. A keletnémet márka az ország határain kívül teljesen értéktelen valutának számított. 1990. május 18-án aztán a két német állam szerződést kötött egymással a monetáris, gazdasági és szociális unióról. Ez 1990. július 1-től lépett életbe, s az NDK-ban is a nyugatnémet márka lett a fizetőeszköz. Az NSZK egyre nagyobb anyagi támogatást nyújtott az NDK-nak, s mind több NSZK-beli törvény lépett életbe az egykori kommunista kistestvérnél.
A német egység tehát gyorsan, de fokozatosan ment végbe. A keletnémet parlament 1990. augusztus 23-án fogadott el határozatot arról, hogy az NDK csatlakozni kíván az NSZK-hoz. A német újraegyesítésről szóló szerződésről 1990. július 2-tól tárgyaltak a két állam képviselői, s az egyezményt 1990. augusztus 31-én írták alá. A két ország parlamentjei szeptemberben ratifikálták a dokumentumot. A német újraegyesítésről szóló határozat 1990. október 3-án lépett életbe.
Az eufória azonban nem tartott soká. A régi tartományok úgy érezték, túl nagy árat fizettek azért, hogy a német nép ismét egy országban élhessen. Az ezredforduló környékén került mélypontra az újraegyesítés megítélése. Ekkor a felmérések szerint sokan nyilatkoztak úgy mind az egykori Nyugat-, mind Kelet-Németországban, hogy a megosztottság időszaka, az 1945-1990 közötti időszak volt a legboldogabb az életükben.
Az euforikus hangulat még 2010-ben, az újraegyesítés 20. évfordulóján is inkább csak visszafogottan volt érzékelhető. A Lipcsei Piackutató Intézet akkori felmérése szerint 25 százalék úgy foglalt állást: az új német tartományok nem fejlődtek kellőképpen, 16 százalék pedig azt közölte, életszínvonala rosszabb, mint amilyen az NDK-ban volt. 22 százalék semmi változást sem érzett.
Mára azonban megváltozott a helyzet, s jelentősen javult az újraegyesítés, illetve következményeinek megítélése. A gazdaság virágzik, a válság nem vetette vissza jelentősebben a német gazdaságot. A fiatalok számára már természetes az, hogy egységes államban élhetnek, nekik már nem lehet emlékük a megosztottság évtizedeiről, vagy a hidegháborúról.
Joachim Gauck német elnök mondta egy ízben, hogy ma már egyre kevesebb az „Ossi” és a Wessi”, így nevezték a kelet- és nyugatnémeteket egymás között. Ahogy nő fel az új generáció, úgy tűnik el ez az elsősorban lelki-pszichés határvonal. Újfajta identitástudat alakult ki, amelyben már egyenlőek az egykori NSZK-ban és NDK-ban élők.
Az infratest-dimap iroda felmérése, amely a Deutsche Welle megbízásából készült, Gauck elnök szavait támasztja alá. A 18 és 29 év közöttiek 90 százalékának meggyőződése, hogy a német újraegyesítés folyamata példát jelent más államok számára is. Összességében, minden korcsoportot beleértve is magas, 82 százalékos ez az arány. Igaz, e tekintetben azért vannak eltérések a keletiek és nyugatiak megítélésében: a volt NSZK területén élők 84 százaléka látja példamutatónak a történéseket, a volt keletnémeteknél viszont 77 százalékos ez az arány. Ugyanakkor arra a kérdésre, lezárult-e egyáltalán ez a folyamat, a nyugatnémetek 64 százaléka válaszolt nemmel, a keletnémeteknél viszont ez az arány 77 százalékos. A fiatalok esetében csak 58 százalék látja úgy, hogy még nincs lezárva ez a folyamat.
Szintén a fiatalok a legoptimistábbak abban a kérdésben, sikeres volt-e német újraegyesítés: 79 százaléka látja sikeresnek, miközben a 45-59 évesek körében, azokéban, akik 1990-ben a legnagyobb várakozásokkal várták azt, hogy közös német államban élhessenek, ez az arány csak 66 százalékos. Összességében 73 százalék válaszolt igennel erre a kérdésre, a nyugatnémetek 76, s a keletnémetek 66 százaléka.
Az utolsó kérdés így hangzott: túl sokba került-e a német újraegyesítés? E tekintetben a legnagyobbak a különbségek a különböző generációk válaszaiban. A fiatalok, akik csak apáik, nagyszüleik elbeszéléseiből, illetve a könyvekből hallhattak erről a történelmi eseményről, csak harminc százalékuk véli úgy, hogy túl nagy anyagi forrásokat emésztett fel a közös Németország megteremtése. A 45-59 év közöttieknek viszont majdnem a duplája, 58 százaléka vélte túl drágának ezeket a költségeket. Érdekes, hogy összességében erre a kérdésre a nyugatnémetek 49 százaléka válaszolt igennel, a keletnémeteknél viszont csak 37 százalékos volt ez az arány, tehát nemcsak a generációs, a földrajzi eltérések is jelentősek a kérdés megítélésében.
Előnyös volt-e az újraegyesítés? Mindezek alapján nem meglepő, hogy a fiatal generáció számára volt a legelőnyösebb – derül ki a válaszokból. Mintegy kétharmaduk, 65 százalék nyilatkozott így. A többi vizsgált korcsoport véleménye azonos volt e tekintetben: 53 százalékuk látja úgy, hogy inkább előnyös volt ez a történelmi esemény, ami azért nem nevezhető elsöprő többségnek. Itt is jelentősek a földrajzi különbségek, hiszen a nyugatnémeteknek csak 51 százaléka látja úgy, hogy inkább előnyei voltak az újraegyesítésnek, a keletnémeteknél viszont a kétharmadot is meghaladja az erre igennel válaszolók aránya (67 százalék).
Arra a kérdésre viszont, inkább hátrányos volt-e az 1990-es folyamat, mind a nyugat- mind a keletnémetek 17-17 százaléka válaszolt igennel. Ebben a kérdésben is a 45-59 évesek a legcsalódottabbak: 21 százalékuk nyilatkozott így.
Eléggé szembetűnő, hogy politikai szempontból mennyire nem éri hátrányos megkülönböztetés az „Ossikat”, hiszen mind Angela Merkel kancellár, mind pedig Joachim Gauck elnök egykor a Német Demokratikus Köztársaság állampolgára volt. Különösen az államfő mesélhetne sokat arról, hogyan is működött az NDK elnyomó gépezete. Apját az ötvenes években Sztálin munkatáborába deportálták. Ez határozta meg Gauck későbbi kérlelhetetlen antikommunizmusát. Óriási érdeme: az ő nevéhez fűződik a rettegett Stasi archívumainak megnyitása a német egység megteremtése után. Államfővé választása óta sok országban megfordult, s a „demokrácia utazó tanárának” is nevezik. Amikor 2014-ben úgy látszott, Bodo Ramelowot, a Balpárt politikusát választhatják meg Türingia tartományi miniszterelnökévé, a német elnök lépett közbe, arra hivatkozva, hogy a volt NDK területén népszerű párt még nem dolgozta fel teljesen múltját. Mindenesetre az azért mindenképpen a jelentősen megváltozott politikai viszonyokat mutatja, hogy ma már nemcsak az új, hanem a régi tartományok területén is elfogadják a Balpártot.
Mindez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik az, hogy az egyes pártok vezetőségében nagyon kevés a Kelet-Németországból származó politikus, s inkább talán csak a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy ez alól éppen a hatalom csúcsa jelenti a kivételt.
A német újraegyesítésnek azonban nemcsak gazdasági és politikai, hanem pszichés következményei is vannak. A ZDF érdekes felmérést végzett ezzel kapcsolatban, ami reprezentatívnak nem nevezhető ugyan, mégis talán a teljes Németországra jellemző, s megmutatja azt, hogy a nyugatnémetek sokkal határozottabbak, nagyobb önbizalommal rendelkeznek, mint a keletnémet honfitársak. A német televízió az egykori kelet-németországi Halle és a nyugatnémet Stuttgart egy-egy bevásárlóközpontjában helyezett el rejtett kamerákat. Az ügyfelekkel csak a pénztárnál közölték, hogy a próbafülke használati árát 2,50 euróra emelték fel.
A teszt eredménye egyértelműbb eredményt hozott, amint azt előzőleg kitervelői sejtették. Miközben a nyugatnémetek harsogva vonták kétségbe a döntést, a keletnémetek viszont kötelességtudóan fizették ki a megemelt összeget. A vitatkozók aránya Stuttgartban 70, Halléban viszont mindössze 30 százalékos volt, amit a Die Welt úgy magyarázott, hogy az NDK-ban megtanulták: nem érdemes ujjat húzni a hatalommal, s ez az íratlan szabály, bizony, még ma is ott motoszkál sokak fejében.
Gazdasági egyenlőtlenségek
- Fizetések
2013-ban 17 700 euró volt az átlagfizetés a keletnémet tartományokban, ami a nyugatnémet 84 százaléka. Beleszámítva az alacsonyabb keletnémet árszínvonalat, 90 százalék körüli a valós szám. A gazdasági teljesítmény azonban nem tükrözi a fizetések közötti nem nagy különbséget. A GDP ugyanis a nyugatnémet kétharmada. Az eltérés részben abból fakad, hogy sokan az új tartományokból a volt NSZK területén vállaltak munkát.
- GDP
Ha az egy főre jutó GDP-t vesszük alapul, Kelet-Németország az összes uniós tagországot figyelembe véve a 14. helyen állna, alig lemaradva Olaszország és Spanyolország mögött. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a fal leomlása után az NSZK-ból összesen 1500-2000 milliárd euró áramlott az új tartományokba.
- Életszínvonal
A keletnémetek 1991-2011 között egy főre lebontva 46 százalékkal gyarapították bevételeiket, a nyugatnémeteknél ez az arány 68 százalékos. Egy keletnémet körülbelül 17 ezer euróból gazdálkodhat, egy nyugatnémet pedig 20 ezer euróból. A keletnémetek életszínvonalának emelkedését mutatja, hogy miközben 1995-ben még 37 százalékuk élt saját lakásában, 2013-ra ez az arány 46 százalékra nőtt.
- Gazdasági struktúra, munkavállalás
A keleti gazdasági struktúra nagyon eltér a nyugatitól. A keletnémet gyárak általában sokkal kisebbek, mint a nyugatnémetek. Miközben a volt NSZK-ban az alkalmazottak több mint fele olyan cégnél dolgozik, ahol az összes foglalkoztatott száma meghaladja a 250-et, a keletnémet részen ez az arány mindössze 29 százalék. A keletnémet gazdaság sokkal kevésbé exportorientált. Igaz, ez esetben különösen szembetűnő a fejlődés 1993-hoz képest. Akkor a GDP-nek mindössze 6 százalékát tette ki a kivitel, ez az arány mára 25 százalékra emelkedett.
- Nyugdíjak
Ami a nyugdíjasok helyzetét illeti, az idősebbek a nyugati országrészben átlagban 1137 euró öregségi járulékot kapnak, a keleti részen 1040 eurót. A különbség tehát nem drámai, különösképp, ha figyelembe vesszük, hogy 1992-ben a nyugatnémetek 895, a keletnémetek 455 eurót kerestek.