;

Angela Merkel;Bundestag;német kancellár;

- A pápa és a kancellár

Nemcsak a kormánypárti magyar sajtóban, hanem az internetes fórumokon is egyre gyakrabban olvashatók olyan - többnyire álságos - eszmefuttatások, amelyek Angela Merkelért aggódnak. Szerzőik már-már kárörvendően hivatkoznak azokra a közvélemény-kutatási adatokra, amelyek a kancellár asszony valóban mérséklődő népszerűségére vallanak, ezek az írások azonban kifejezetten „zuhanást” avagy „durva visszaesést” emlegetnek.

Ami nem igaz: Merkel ugyan kétségkívül veszített korábban toronymagas támogatottságából (és valószínűleg fog is még veszíteni), de ez a trend mégsem rendítette meg a helyzetét; egyelőre legfeljebb arra figyelmeztetheti, hogy menekültpolitikája végrehajtásában nem tévesztheti szem elől a német társadalom tűrő- és teherbíró képességét. És mint a napokban már látható is, a Bundestag törvényi felhatalmazásával a szövetségi hatóságok újabban meglehetősen kemény korlátok közé szorítják a menekültstátus megadásának feltételeit, ugyanakkor megkezdték a tartózkodásra vagy letelepedésre nem jogosultak visszaszállítását azokba az úgynevezett származási országokba, amelyek nem tekinthetők háborús területnek. Ez a szigorodó gyakorlat azonban igyekszik betartani az emberi jogok európai normáit, emberséges átmeneti szállást nyújt a migránsoknak, és az egyéni elbírálás alaposságával párosul.

Németország tehát változatlanul nem zárja le a határt, nem mutat részvétlenséget az üldözöttek avagy kibombázottak iránt, noha mindinkább mérlegeli a segítségnyújtás mértékét és módozatait – legkevésbé sem függetlenül az ország gazdasági és politikai kondícióitól. Mi itt, ebben a politikai nirvánában egyszerűen nem vagyunk képesek felfogni, hogy a német kormánykoalíció pártjai azért kötelezték el magukat a humanitárius kríziskezelés mellett, mert mind a szociáldemokraták, mind a kereszténydemokraták morális eszméiből így következik. S hogy a mifelénk némelyek által oly előszeretettel lesajnált, kapkodónak és meggondolatlannak tartott Merkel azért építhetett erre közös politikai platformot, mert tudta, hogy ennek a magatartásnak Németországban van akkora választói bázisa, hogy az nemcsak a szélsőjobbal, hanem a kiszámíthatóan lemorzsolódó, egyre hangosabban tiltakozó radikális konzervatívokkal szemben is támasza lesz. Úgy számított a kereszténydemokrata középosztály meghatározó rétegeire, hogy pontosan bekalkulálta a személyes szimpátia-veszteséget is.

Csak a mi közéletünkben, médiánkban, politikusi és elemzői köreinkben uralkodó végtelen cinizmus szüli az Angela Merkel iránt táplált, már-már kárörvendő értetlenséggel elegy, elnéző sajnálkozást. Megrögzötten „racionális” hatalomtechnikusaink nem tudják elképzelni, hogyha valaki fölényes többséggel kormányoz - és van magához való esze -, akkor bármiféle emberiességi, illetve erkölcsi megfontolásból hajlandó lehet kockára tenni akár jó néhány százaléknyi szavazatot is. Hiszen ilyen döntésre magyar politikus a rendszerváltás óta soha nem volt kapható; most pedig már minden a pragmatikus célra tartásról, a népámító hatalmi propagandáról és az álszenteskedő erényhirdetésről szól. Erkölcsi imperatívuszokat ez a rezsim nem ismer. Ha tehát egy protestáns lelkész lánya német kancellárként valóban úgy politizál, hogy nem feledkezik meg a keresztény humanizmus parancsáról, akkor értetlenül lekezeli; végtére az ő példaadása igencsak kényelmetlen; nem is beszélve arról, hogy nő létére államférfiként gondolkodik.

Ne feledjük: ebben az országban egy püspök nemrég azt nyilatkozhatta, hogy a pápa nem nem tudja, mit beszél, amikor félreismerve a helyzetet a menekültek iránti szolidaritásra szólítja fel a klérust. A KDNP ugyan nem mond ilyesmit, minthogy a jó kereszténydemokrata honatyák óvakodnak bármiként kommentálni, horribile dictu értelmezni az apostoli szavakat; a hatalom közeli, úgynevezett konzervatív értelmiség úgyszintén lapít, míg az internet önjelölt bloggerei közül többen együgyű, tán jó szándékú, de idealista öregembernek titulálják Ferenc pápát. Akad, aki azzal mentegeti, hogy Argentínából érkezve nem is értheti az európai realitásokat. Dermesztő ostobaság így leminősíteni azt az egyházfőt, akinek nagyon is gyakorlatias diplomáciai közvetítésével éppen most állították helyre a kubai-amerikai kapcsolatokat, s akinek szenvedélyes szociális állásfoglalásai az utóbbi időben oly jótékonyan kozmetikázzák a botrányokkal terhelt katolikus papság világszerte megrendült tekintélyét.

Az a baj persze, hogy ebből a kelet-európai világból, ennek csökött politikai gondolkodásából tökéletesen kiveszett a szó igazi értelmének megfelelő idealizmus, minthogy devalválódtak maguk az ideák. És amikor bárki - lett légyen az akár a pápa - a morál nyelvén próbál fogalmazni, s arról beszél, hogy mindannyian emberek vagyunk, akik felelősséggel tartozunk egymásért, akkor minden további nélkül olyan fantasztának nézzük, aki egyszerűen nem képes felfogni a kérlelhetetlen valóságot. De azt azért nem kellene elfelednünk, hogy ennek a "tájékozatlan", "naiv" pápának rendelkezésére áll egy mintegy kétezer év óta meglehetősen kiterjedt hírszerző szervezet, valamint a vatikáni állam ma sem lebecsülendő diplomáciai testülete. Miért feltételezzük hát, hogy Ferenc pápa kevésbé tájékozott, mint az akár legjobban informált politikusok?

Nem volna érdemes feltételezni, hogy nem a világról való tudása különbözteti meg tőlük, hanem a felelősségérzete?