- Nyolcvanévesen mire a legbüszkébb, és mit nem sikerült megvalósítania – a kívülálló számára töretlenül sikeres – karrierje során?
-Nehezen tudom elhinni a koromat, s valóban nem éreztem komoly törést hosszú pályafutásom alatt. Gyermekkorom óta az aktív zenélést tartom hivatásomnak – legyen az szóló, versenymű vagy kamarazene. Van-e nagyobb megtiszteltetés, mint olyan karmesterekkel játszani, mint Széll György, Solti György, Claudio Abbado, Lorin Maazel és mások? Vagy világhírű zenekarokkal, szólistákkal, vonósnégyesekkel muzsikálni? Szinte az összes zongoraversenyt, amit el akartam játszani, el is játszhattam. A kamarazenei repertoárom még ma is állandóan bővül. A szólórepertoárom is nagy, de itt azért fájlalom, hogy sok hiány maradt benne, amit most már nem tudok pótolni.
- Két méltatlanul elfeledett zongoraművész, Szegedi Ernő és Hernádi Lajos tanítványa volt a Zeneakadémián. Évtizedek távlatából hogyan emlékszik vissza rájuk?
- Szegedi Ernőre őszinte szeretettel emlékszem, de azt hiszem, nem volt elég szigorú velem. Inkább magamra hagyott és bízott a tehetségemben, nem követelt sokat tőlem. Amikor Hernádi Lajoshoz kerültem, ő azonnal rátapintott komoly fogyatékosságaimra, és megtanított olyan alapvető dolgokra, amik nélkül nem hiszem, hogy tovább tudtam volna fejlődni. Sok mindenért végtelen hálával gondolok rá mind a mai napig.
- Az 1956-os forradalom után hagyta el Magyarországot, de 1972 óta rendszeresen hazajár. Milyen tapasztalatai vannak a hazai zeneéletről és a közönségről?
- Amikor Budapestre jövök koncertezni, mindig elfog egy különleges izgalom, ami más, mint a lámpaláz. Élénken emlékszem arra a szólóestemre a Zeneakadémián, amit tizennégy év szünet után adtam. Könnybe lábadt szemmel felnéztem az igazgatói páholyra, ahol megláttam Fischer Annie-t és számtalan volt tanáromat. Sajnos ők már nem élnek, de valahol mindig bennem van ennek a múltnak a szelleme. Amikor néhány hónappal ezelőtt Várdai István csellóművésszel adtunk Beethoven-estet, úgy éreztem, alig változott valami a Zeneakadémia Nagytermében. A budapesti közönség most is jó és inspiráló.
- Gyorsan felívelő zongoraművészi pályáját jelentős mértékben segítette a párizsi Marguerite Long nemzetközi verseny megnyerése, illetve az Egyesült Államokban élő Széll György támogatása. Megítélése szerint ma mi mindenre van szüksége egy fiatal művésznek, hogy nemzetközi léptékben is sikeres legyen? Ma már minden csak marketing kérdése?
- Úgy vélem, sokkal nehezebb egy mai fiatal művésznek, mint amikor én kezdtem a pályámat. Kitárult a világ, megnőtt a versenyzők száma, ami azzal is magyarázható, hogy Kína, Dél-Korea és Japán ma már a klasszikus zenében is igen komoly szerepet tölt be. Ezek a fiatal művészek tele vannak ambícióval, munkaképességük szinte korlátlan. A nemzetközi versenyek száma is megsokszorozódott: már egy első díjas sem lehet biztos abban, hogy felfigyelnek rá. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy fiatalkoromban könnyű lett volna a pályakezdés – akkor is kellett szerencse és kapcsolatok. Az én esetemben például az, hogy a legendás Kabos Ilonka londoni baráti köréhez tartozó kiváló görög zongoraművész, Gina Bachauer meghívott az Egyesült Államokba. Az ottani első jó kritikák után a híres menedzser, Sol Hurok felvett a művészlistájára, s ez valóban elindította az amerikai pályámat.
- Igen emlékezetes volt a Pauk Györggyel és Ralph Kirshbaummal közös triója. Mit adott önnek a kamaramuzsikálás? Játszanak még együtt gyerekkori barátjával, Paukkal?
- Pauk György hetvenéves korában abbahagyta a koncertezést. Ralph Kirshbaum tíz évvel fiatalabb nálunk, ő még aktív. A trió csaknem huszonnyolc évig működött, igen sikeresen, pedig sohasem volt könnyű összeegyeztetni a dátumokat. Nekem megadatott a lehetőség, hogy – elsősorban fesztiválokon – gyakran muzsikáljak különböző szólistákkal és formációkban. Úgy érzem, a kamarazenélés számomra a legkielégítőbb és legnagyobb örömet adó formája a koncertezésnek.
- Készít-e még hanglemezfelvételeket? Mit gondol a hanglemezipar hanyatlásáról – arról, hogy a legnagyszerűbb művészek CD-felvételeit is csak igen alacsony példányszámban lehet eladni?
- Tudomásul kell venni, hogy a technika fejlődésével megváltozott a komolyzenei művek rögzítésének módszere is. Majdnem mindent olcsóbb és egyszerűbb az interneten meghallgatni. Ennek ellenére készítek még CD-felvételeket: most jelent meg az a lemez, amelyen a nagyszerű amerikai fuvolással, Ransom Wilsonnal a többi között Schubert nagyszabású, igen nehéz, de csodálatos művét, a Trockne Blumen variációkat játsszuk. Brahms f-moll zongoraötösét pedig már másodszor fogom felvenni: az első a brit Lindsay Quartettel készült, most pedig a bécsi Artis Vonósnégyessel játszom.
- 1987 óta vendégprofesszor a Yale Egyetemen. Milyen irányba halad a zeneoktatás egy ilyen patinás, világszerte elismert iskolában?
- Kitűnően zongorázó, tehetséges növendékeimet minden igyekezetemmel az igazi, őszinte zenélés irányába próbálom vezetni – ez sokaknál hiányzik. Azt is szeretném megértetni velük, hogy ne csak szólókarrierjük építésére törekedjenek; próbálkozzanak kamarazenével, kíséréssel, korrepetálással, tanítással, mert ezek ugyanolyan fontosak lehetnek és gazdagítják őket.
- A Budapesti Fesztiválzenekarral most Mozart K. 503-as C-dúr zongoraversenyét játssza. Azt gondolhatnánk, ilyen tudással és tapasztalattal ez rutinfeladat. Hogyan tud újra friss szemmel tekinteni a darabra?
- Nagyon nem szeretem azt a szót hallani, hogy rutin-előadás. Akárhányszor játszom ugyanazt a művet koncerten, az sohasem történhet rutinból. Az inspirációt elsősorban maga a zenemű adja, illetve ez esetben természetesen a Budapesti Fesztiválzenekar és a karmester, Takács-Nagy Gábor személye. A közönség intenzív jelenléte, mondhatni részvétele a koncerten ugyancsak ösztönzőleg hat rám.
