Gerard Presgurvic, akinek sokszázadszor játsszák kiugró, műsorról levehetetlen sikerrel Rómeó és Júlia musicaljét a Budapesti Operettszínházban, kísérletet sem tett arra, hogy felnőjön a nagy reneszánsz mesterhez, könnyed, lazán fülbemászó, olykor csaknem táncdalszerű zenét szerzett a veretes históriához, ami nem képes a tragédia mélységeit érzékeltetni. Bernstein viszont zseni volt, így az ő műve a maga műfajában vetekszik a nagy operákkal, a nagy drámákkal. Ezért abszolút méltó arra, hogy operatársulat is műsorra tűzze, hiszen igazán fajsúlyos, nehéz, a lélek örvénylő mélységeit megmutató dalok vannak benne.
Na jó, azon persze lehet vitatkozni, hogy tekintélyes állami támogatással a Magyar Állami Operaház társulata inkább azt bizonyítsa, hogy mondjuk Wagner vagy Richard Strauss operát képes egy évadban hússzor játszani, ne arra legyen büszke, hogy ezt musicallel teszi, ami ezzel a műfajjal sokkal könnyebb. Az számítana bukásnak, ha ennyiszer sem menne a produkció. De az Erkel Színház hagyományaihoz hozzátartozik, hogy az operán és baletton kívül más műfajoknak is otthont ad, így bár sokan ördögtől valónak tartják, hogy musicalt mutatott be, szerintem viszont ez rendjén való, ha megmaradnak a megfelelő arányok, hiszen a megszokottól való eltérés még bizonyos tréninget is jelenthet a művészek számára.
Ehhez azonban bízni kell abban, hogy a műfaj komplexitásának megfelelően vannak a társulatban, akik el is tudják énekelni, játszani és táncolni a musical szerepeit. Ha eleve azt gondolja a vezetőség, hogy ó, jaj, jaj, ilyen énekesek nem akadnak náluk, kár belefogni az egészbe. Novák Péter rendező azt a nem kellően bevált módszert választotta, hogy egy-egy szerepet két művészre - egy énekesre meg egy táncosra - osztott. A zenészek rendszerint állnak, mint a cövek, és énekelnek becsülettel, a táncosok pedig megpróbálják mozdulatok segítségével megfogalmazni azt, ami elhangzik. Leginkább csak illusztráció lesz belőle. A két szféra ritkán olvad jótékonyan egymásba, mert zömében különválva teszik a dolgukat az énekesek és a táncosok.
Amikor Fischer Iván rendezésében és vezényletével, a Művészetek Palotájában, A varázsfuvola színre került, a prózát színészek mondták, de az énekesek ilyenkor is tevékenyen vettek részt a játékban, a figura megkettőződésével például tudathasadást ugyanúgy ki lehetett fejezni, mint harmonikus egyetértést; kimondottan ösztönözte a fantáziát ez a módszer. Amikor pedig Balázs Zoltán elsőrangú vizsgaelőadást állított színpadra A Mikádó című operettből operaszakos és bábszínész hallgatóknak, ugyancsak megkettőzte a szerepeket, de az énekesek akár még akrobatikus mutatványokat is végrehajtottak, és ha kellett, így fújták nehéz szólamaikat, lelkesen és tehetséggel oroszlánrészt vállalva a játékban is. Most ilyesmiről szó nincs, sőt attól, hogy az énekesek kevéssé kerülnek szituációba, még inkább reflektorfény vetül arra, hogy milyen nehézséget jelent számukra prózát mondani. Gyakran cseng hamisan, falsul, amatőrül a szavuk.
De legalább a zenével nincs baj, Dénes István vezényletével megszólal rendesen, és hat is, erőteljes, gyomorszorító vagy éppen szárnyalóan romantikus, bejárja az érzelmek skáláját. És ez azért jó, sőt nagyon jó. De hát nem oratórikus koncertre jöttünk, hanem zenés színházi produkcióra, annak pedig ez kevés, sőt, nyugodtan állítható, hogy sikeressége dacára, félresikerült.
Ellentétben a Kolozsvári Magyar Opera Szerelmi tilalom című produkciójával, ami eléggé nem dicsérhetően, a Magyar Állami Operaházzal közös produkcióban jött létre, és az Erkel Színházban láthattuk. Két estére hirdették, de csak egy este játszották, baj, ha azért, mert nem tudták rá eladni a jegyeket - inkább ezt kellett volna húszháznyi nézőnek látnia. Persze, ha ki tudják állni a sorukat az Erkel pénztára előtt, ami durván dupla olyan befogadóképességű teátrum, mint az Operaház, ahol két pénztár működik, míg az Erkelben kétszer annyi néző számára csak egy, ami folyamatosan gondot okoz, de hát ilyen a magyar logika. Az előadás viszont sok tekintetben remek. Wagner fiatalkori operájáról van szó, már-már olyan, mint egy olasz opera, dallamos, kedves, szerethető, de azért csak kezdenek kitüremkedni a később hatalmassá növő oroszlánkörmök. Az egyik legtehetségesebb fiatal magyar rendező, Szabó Máté kapásból bízik abban, hogy ő színházat csinál énekesekkel is. Alaposan megmozgatja őket, bizony táncra perdülnek, ha arra van szükség. Szerepük szerint vérre menő vitát folytatnak, kikelnek, kivetkőznek magukból, rohangálnak, felhevülten, lelkesen játszanak, és a prózájuk sem fogcsikorgató, mint sok pesti kollégájuké. Ebben az esetben is Shakespeare az alap, a Szeget szeggel című fájdalmas komédiája nyomán írta Wagner az operát.
Nem állítom, hogy minden hang acélosan messze zengő. De például Egyed Apollóniáé igen, ő emellett hitelesen játszik olyan még a zárdából is kijövő nővért, aki állhatatos elszántságával, zsarnoki körülmények között is képes megmenteni halálra ítélt testvérét. Balla Sándor pedig érzékletesen testesít meg egy basáskodó diktátort, aki vizet prédikál és bort iszik, a maga számára megengedhetőnek tartja azt, amiért mást halálra ítélt. De aztán, mivel vígoperáról van szó, helyre áll a világrend, győz a furfang, a józan ész, a szerelem és az élet imádata. Telivéren szól a Selmeczi György által vezényelt zenekar. Hit, tettrekészség, fantázia, játékos kedv árad a produkcióból, amiben bőven tudnék hibákat találni. De minek, amikor az egésznek svungja van, árad az energiától, igazi szép, kísérletező kedvű, bátor munka. Nem olyan potrohosan megállapodott, és végiggondolatlan, mint amilyen sajnos a West Side Story előadása.