Egy szerencsétlen, kiszolgáltatott fickóként, aki totálisan kiszolgáltatott, akivel packázik a hatalom, akit megpróbálnak fel- és kihasználni, aki a végtelenségig naiv, és nem is viszi különösebben semmire, mégis a természetes paraszti esze segíti legalább abban, hogy ne tudjanak belőle másokra ártalmas gazembert csinálni. Akarjuk, nem akarjuk, sokunkra hasonlít. Megtestesíti a magyar népet, amelyen irdatlanul sokszor keresztülgázolt a történelem, szinte lehetetlenné tette a nyugodt, biztonsággal tervezhető életet, ahogy mai divatos szóval mondják, az életpályamodellt. Ezért csaknem mindenki a valamilyen módon való túlélésre rendezkedett be, arra, hogy ügyeskedések, rafinéria, megalkuvások árán, de azért csak létezni tudjon.
Kállai több interjújában is elmondta - ahogy Sinkovits Imre esetében, amikor meghalt, evidensen elsősorban A tizedes meg a többiek című filmből vágtak be emlékezésül részleteket -, rá majd leginkább A tanúval emlékeznek. A tizedes is a tipikus kisember, akinek magától esze ágában sem lenne a háborúban harcolni, hőssé válni még kevésbé, leleményességével csupán túl akarja élni az égszakadás-földindulást, és szeretné, ha hagynák végre élni. Azóta is erre vágyunk sokan, de mivel szerencsétlen égtáj alá születtünk, ez a minimálprogram is csak ritkán sikerül.
Kállai attól válhatott a lelkekben is valóban a nemzet színészévé, hogy eljátszotta a mifelénk honos típusokat, így azokat szintén, akik miatt lehetetlenség békében élnünk. Kolosszális alakítása volt Gogol A revizor című remekművében a polgármester, a híres rendező, Tovsztonogov legendássá vált verziójában, a Nemzetiben. Elevenében volt a gátlástalan, korrupt, mindenkit eszköznek tekintő, a saját szemétdombján aljasul kakaskodó, végtelenül naggyá nőni akaró kiskirály szerepében. Maga volt a lidércessé váló féktelen hatalom, aki bár uralkodása érdekében megteremti a félelem légkörét, de azért maga ugyancsak retteg, mert pontosan tudja, hogy mennyi látványosan olvadozni kezdő vaj van a fején, és, hogy bármennyire szeretné, de basáskodása csak nem tart az idők végezetéig, és akkor aztán lesz ne mulass!
Gogol keserűen mulatságos remekművében hangzik el az a mondat, hogy „ne a tükröt okold, ha képed ferde!”. Kállai a maga nagy talentumával gyakran mutatott nekünk szórakoztató formában tükröt, nem hagyva, hogy félrenézzünk, hazudjunk magunknak, látva láttatta, hogy mennyiféle elferdülésre, torzulásra van hajlamunk. Szabályos, a színpadi partnerébe beleszerető, a csókolózást a deszkákon sem abbahagyni képes szépfiúból, Rómeót alakító hősszerelmesből, hamar figurává érett. Korpulens lett, megkopaszodott, ha szerepe kívánta, képes volt arra, hogy szinte a pillanat törtrésze alatt vértolulásos állapotba hozza magát, hihetetlenül elvörösödött, és szinte felfúvódott a feje, valamennyi idegszála izgalmi állapotba került, azt lehetett hinni, hogy dühében menten ott pukkad szét előttünk.
Ebből a típusból filmvásznon is többet megjelenített, de ennek az alaknak a kicsúcsosodása Csurka István Döglött aknák című groteszkbe hajló vígjátékában volt a hetvenes évek elején, hogy aztán még hosszú-hosszú ideig játszhassa. Egy ultrabalos, elvakultan vonalas egykori hivatalnokot adott, aki temérdek kis szemétséget csinált, és annyira rögeszmésen ragaszkodik a már nevetségessé vált nézeteihez, hogy zárt osztályra kerül. És összecsukták azzal a menthetetlenül jobbos úri ivadékkal, aki kényszerű lecsúszottságában valaha lángossütő engedélyt igényelt tőle, de nem kapta meg. Na, ebből aztán lett haddelhadd! Ott a diliházban tépték, marták, cukkolták, felhúzták egymást, partnerével, Major Tamással együtt, a komédiázás, a jó értelemben vett ripacséria emlékezetes magasiskoláját bemutatva. És miközben csaknem a szó szoros értelmében fuldokoltunk a röhögéstől, megint csak tükröt mutattak, érzékletessé tették, hogy a belénk nevelt, akár a hatalomból felülről áradó szólamoktól, frázisoktól, hazugságoktól, álszenteskedéstől nem tudunk szabadulni, kóros rögeszménkké válhat az is, ami nyilvánvalóan nem igaz.
Kállai hihetetlen élettapasztalatot gyűjtött össze, mert bámulatosan szerette, ezért habzsolta az életet. Köztudott, hogy felesége, a nagyszerű Csima Ida - becenevén Mara - mellett, megismerkedésük óta folyamatosan voltak nőügyei. De egyenes, becsületes, naivsággal határos őszinteségét megőrizte ekkor is, nem hazudott párjának, aki még össze is csomagolt neki, ha mehetnékje volt, és biztos lehetett benne, hogy amikorra férje mondja, pontosan otthon lesz. Sőt amikor egy gyönyörű, szőke, francia színésznő miatt tényleg rezgett a léc, ő tanult meg franciául, hogy tolmácsolni tudjon férjének és Colette-nek, aki bizony egy ideig még lakott is náluk. Föl lehet háborodni, csak nem érdemes, mert Kállai és Mara mindhalálig imádták egymást, pontosan tudták, hogy képtelenek a másik nélkül élni, ezért sem voltak hajlandók egymásnak még csak füllenteni sem, inkább tudomásul vették mi az, amit az ösztönök, a zsigerek, a test megkívánnak. És ezek kiéléséből, ha tagadjuk, ha nem, táplálkozott Kállai színészete, nem tudta volna olyan jól eljátszani például Falstaffot, ha valóban nem rajongott volna annyira a nőkért, és már cukorbetegen is nem lett volna annyira mohón falánk. Még a képviselőséget is kipróbálta, nem volt büszke erre az időszakára, de nem is bánt meg semmit sem.
Ha valakinek, akkor neki aztán nem volt mit megbánnia. Gerinces életet élt, roppant színészi életművet hagyott maga után, színpadon és filmen egyaránt. Elismert volt, a szakmai és a magánélete irigylésre méltó harmóniába került egymással. Nagyon remélem, hogy az emlékét valóban megőrizzük, és ami fennmaradt abból, amit csinált, azt újra és újra megnézzük, hiszen igencsak érdemes.
