Az embercsempészeken és a dzsihádistákon kívül nincs teremtett lélek, aki ne lenne vesztese ennek az egész földkerekséget felbolygató, erkölcsiségünket alapjaiban megrengető menekültválságnak. Az előbbiek is legfeljebb csak addig triumfálhatnak, amíg nem kattan csuklójukon a bilincs, az utóbbiak tombolása pedig önpusztító kannibalizmusba torkollik majd, elébb, mintsem dudva és moha nőné be az emberiség barbár módon lerombolt bölcsőjének évezredeken át féltve őrzött értékeit.
Ám bármily’ szörnyű is a jelen, pillanatnyi kétségeink se legyenek afelől, hogy ideát kisebb-nagyobb „zúzódásokkal” ezt is megússzuk majd, tőlünk keletre meg új felhőkarcolók bújnak ki egy-kettőre a romok mögül, hála a „Marshallabbnál Marshallabb” terveknek, a beruházók egymás sarkát taposva tülekednek majd a friss, üde koncért, kapós lesz majd a munkáskéz, lett légyen az fekete, fehér, avagy sárga. A mai menekültek egyik fele pedig kisvártatva megindul szépen hazafelé, akik pedig nem, azok „tesznek róla”, hogy mi, európaiak továbbra se adjuk félmilliárdnál alább.
Az öreg kontinens csendes lesz, újra csendes. Benne kis hazánk is. Elzúgott szükség- vagy ha úgy tetszik válságállapotainkra lassan majd a kutya sem emlékszik már, vonyítása sem hallatszik az égig, akárcsak azok jajkiáltásai, akiknek földjei, állatai, trafikjai, apránként összekuporgatott vagyonkái bánják fennhéjázó, úrhatnám nagyságosaiknak féktelen hatalom- és pénzéhségét. Sokan vagyunk az így-úgy megnyomorítottak. Üvöltenünk kéne, mégis mintha berekedtünk volna. Mintha torkunkon akadt volna a gombóc. Az a bizonyos örökösen fojtogató, melyet felkent méltóságosaink igyekeznek nap mint nap letuszkolni a nyeldeklőnkön. Melyet se lenyelni, se kiköpni nem tudunk. Pedig ez a kerekded micsoda undorító és messziről bűzlik. A gyűlölet és a félelem beléje töltött nyáladzó mételyétől. Ráharaptunk és megfertőződtünk. Akárha járvány ütötte volna fel a fejét a megannyi immunhiányos között. Úgy gyűlölünk és rettegünk, hogy a legtöbb esetben azt sem tudjuk, hogy kiket és kiktől. Ráadásul annál inkább és annál jobban, minél messzebbről látszanak, vagy egyáltalán nem. Mármint ezek a délről meg keletről gyüttek.
A Nézőpont Intézet felmérése szerint – higgyünk, vagy ne higgyünk neki? – minden tíz hazánkfia közül kilenc úgymond bevándorló-ellenes. A fővárosban jóval kevesebben, a falvakban annál többen. A legtöbben pedig ott, ahol még egyetlen hús-vér idegen sem tette be a lábát. Azaz a méreg e tájt hat csak igazán! Ki van ez kérem fundálva! Olyannyira, hogy a métely örökölhető. Szülőtől gyermeknek, az pedig tovább az unokáknak…
Diáktáborban hetedikes formájú fiú szorít kést nigériai felmenőtől származó társa torkának. Teleköpködött masszából sütnek pogácsát – migránsoknak. Gyanús színű fiatalokat „léptetnek le” kortársaik a körúti villamosról. Valakit pedig affélének hittek, pedig dehogy…
Egy újabb őrület kezdődött, vagy csak a régi folytatódik egy korosztálynyi pauzával? Már megint a bot könnyebbik végét ragadjuk meg, s minden keserűségünket a leginkább kiszolgáltatottabbakra, s a leginkább védekezés-képtelenebbekre zúdítjuk, mint egykoron? Hát persze! Pláne, ha még a biztatást is hallani véljük odafentről, a szotyitól teleköpködött VIP páholy felől…
Fel-felintegetünk nekik, tán még egy-egy mosoly is megvillan, de odabent legbelül, lesütött szemünk résein át reménytelenül potyognak a megalázottság könnyei.
