Sokat várt a világ Barack Obama és Vlagyimir Putyin találkozójától. Elvégre 2013 után ültek egymással újra tárgyalóasztalhoz, s az amerikai-orosz viszony kezd életjeleket mutatni. Tavaly a Krím-félsziget annexiója, majd a Kreml kelet-ukrajnai szerepvállalása miatt fagypontra jutott a viszony, s itt Közép-Európában nagyon is jól tudjuk: komolyan kell vennünk, ha a világhatalmak egymásnak feszülnek, ennek a következményei alól mi sem mentesülhetünk.
A mai Oroszország befolyását gazdasági és politikai szempontból sem lehet a Szovjetunióéhoz hasonlítani, de az orosz hadsereg ereje ma sem lebecsülendő, ráadásul Putyin elnök éppen a katonaság modernizálását tűzte ki egyik fő céljaként.
Ám az Obama-Putyin találkozó végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Már az ENSZ közgyűlésének általános vitájában megismételték a jól ismert érveiket. Washington nem hajlandó belemenni abba, hogy Bassár el-Aszad bármiféle szerepet kapjon egy szíriai újjáépítési folyamatban, Putyin ezzel szemben úgy vélte, az Egyesült Államok követett el súlyos hibát, amikor nem szövetkezett Aszaddal az Iszlám Állam ellen.
Bár a két vezető tárgyalása nem hozott áttörést, valójában kezdettől fogva nem is várhattunk csodát. Hiába sorakozik fel politikai szempontból a világ elitje a közgyűlésen, nagyon ritka az, hogy a rendezvény a történelmi politikai áttörések színtere lenne. Mindenki elmondja a magáét, amit a jelenlévők nagyrészt udvariasan, időnként bóbiskolva végighallgatnak. A közgyűlésen sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a tartalomnál az egyes gesztusoknak. Megfigyelők azon tűnődnek, Obama miért nem mosolyodott el egyszer sem a Putyinnal folytatott megbeszélései során, s miért vágott végig barátságos arcot az orosz elnök. Talán Obama itt szembesült azzal, hogy vereséget szenvedett Szíria kapcsán, s mindenképpen kénytelen lesz elfogadni Aszad személyét? Netalán be akart olvasni a Kreml urának a kelet-ukrajnai orosz szerepvállalás miatt? Vagy csak színjátékról volt szó, s valójában már rég megállapodtak a szíriai együttműködésről? A dpa hírügynökség például azt emelte ki, hogy a kamerák előtt kerülték a barátságos gesztusokat. Az AFP tudósítója azt találta megjegyzésre méltónak, hogy összesen 13,5 másodpercig tartott a közös fotózkodás, beleértve, hogy beléptek a terembe, illetve elhagyták azt.
Az ENSZ közgyűlésen nem az az érdekes, amit látunk, hallunk, hanem azok a puhatolózó megbeszélések, amelyeket ellepleznek a világszervezet falai. A dolgok a folyosói sétákon, a kávézókban dőlnek el, itt folytatódnak az egyeztetések, s történnek jelentősebb kezdeményezések.
Lehet-e győztesről beszélni az Obama-Putyin találkozó kapcsán? Az orosz sajtó szerint ki más is nyerhetett volna, mint Putyin, de egyes német lapok is így látták. Az orosz elnök abból a szempontból valóban győztesnek tekinthető, hogy tőle függ a szíriai rendteremtés: hazája katonai beavatkozása nélkül esély sincs a békére. S ha az oroszok biztosítják a hadi felszerelést, s a szárazföldi erőket, amint ezt tegnap a duma döntése lehetővé is tette, akkor Putyin diktálhatja a rendezés feltételeit. Európa már lassacskán ezt el is fogadná tárgyalási alapnak, Angela Merkel német kancellár hajlandó lenne leülni Aszaddal, s David Cameron brit kormányfő sem ragaszkodik gyors eltávolításához. Párizs vádat emelne ugyan ellene emberiesség elleni bűntettek miatt, de a népirtásért 2009-ben elítélt Omar el-Basír szudáni elnök példájából láthatjuk, hogy egy ilyen döntésnek milyen korlátozottak a következményei: ma is vígan utazhat a „baráti” országokba…
Bár most mindenki arról beszél, Aszad legyen-e az újjáépítés irányítója, vagy valaki más, arról kevesebb szó esik, hogy a mintegy 30 ezer külföldi harcossal megerősített Iszlám Állam legyőzése egyelőre inkább csak vágyálomnak tűnik. Az orosz beavatkozás Putyin számára is megannyi veszélyt magában. Második Afganisztánná válhat Moszkva számára. Szíria természetesen földrajzilag könnyebb terep az afganisztáninál, de a mudzsahedek nem voltak ennyire jól szervezettek, s nem is rendelkeztek olyan anyagi és katonai lehetőségekkel, mint az IS. Nem is beszélve arról, hogy hírek szerint az orosz hadseregben szolgáló katonák elszántsága is hagy kívánnivalót maga után, eszük ágában sincs harcolni egy iszlám fundamentalista ellenféllel, s apáik elbeszéléseiből vannak ismereteik a szélsőséges iszlamisták motiváltságáról is.
Ha szerencsésebb esetben az orosz erőknek nagyobb véráldozat nélkül, hamar sikerül legyőzniük a még megmaradt szíriai kormányerők segítségével az iszlamistákat, Putyin győzedelmes hadvezérré válhat. Ez is az orosz elnök első számú célja. Őt ünnepelje a világ az iszlám fundamentalizmus megfékezéséért, s cinikus mosollyal tekinthessen Barack Obamára, aki, lám, csak légicsapásokkal próbált fellépni a dzsihadistákkal szemben.
Putyin számára azonban a szíriai beavatkozás igazi orosz rulett. Európát ez nem zavarja, az uniós államok örülnek annak, hogy nem kell szárazföldi erőket a térségbe vezényelniük, hiszen Kunduz tálibok általi elfoglalása is azt igazolja, az afganisztáni szerepvállalás inkább kudarc, mint siker. Obamának pedig valójában mindegy is, hiszen egy és negyedév múltán leköszön, így az Oroszországgal való kötélhúzás a szíriai rendezésről már utódára marad.
