Egyre gyakrabban olvashatunk, hallhatunk a zene gyógyító erejéről. Ebben a vonatkozásban Mozart jár az élen, amit nem kell mondani, hiszen a sok-sok nagy között alighanem ő alkotta a legváltozatosabb hangulatú műveket, vidámakat, komolyakat, egyszerűeket, fenségeseket, és mindegyikben érezteti a „Kivételes nagyság” jelenlétét. Nemrégiben a televízió jóvoltából is látni-hallani lehetett az Amadeus című legendás filmet a zeneszerző küzdelmes életéről, gyönyörű zenékkel illusztrálva.
Cseppet sem rokonszenves szereplője ennek az életrajznak II. József, a kalapos király, akit annyira átjárt a felvilágosodás szelleme, hogy fenekestül felforgatta az élet addigi kereteit, egyebek között hivatalnokok sorát bízta meg ügyek intézésével, abban a balga hitben, hogy rendeletekkel hosszú ideig értelmesen és népszerűen lehet kormányozni egy nyakas országot. Ő lehetett Rákosiék egyik példája a szerzetesrendek felszámolásával, és azzal is, hogy mindenbe beleavatkozott, mert tévedhetetlennek vélte magát.
Egyik máig emlegetett tévedése, hogy nem szerette Mozartot. A jól ismert, újra meg újra ismétlődő képlet: a tehetségtelenség és a tehetség harca, amelyből sokszor az előbbi kerül ki győztesen, mert birtokolja az anyagiakat, kedve szerint vesz el és osztogat.
Mozart nyomorúságban halt meg, közös sírba temették. A kalapos király talpnyalói közül sokan jómódban éltek és díszes temetést kaptak, sortűzzel, esetleg ágyúlövéssel, díszbeszéddel, könnyes közhelyek özönével. Leeresztik a koporsót, síremléket emelnek, és – elfeledik a halottat. Szegény József Attila koporsóját kiemelték a balatonszárszói temető kerítése mellől, új sírhelyet kapott, nem sokkal Gömbös Gyuláé mellett. Ezt a második világháború alatt felrobbantották az ellenállók. Gömböst soha sem emlegetik József Attila mellett, aki a 20. század egyik, ha nem a legnagyobb költője volt, s ahogy megjósolta: egész népét tanítja nem középiskolás fokon (néhány megrögzött rossz tanuló ugyan tusakodik ellene).
A tehetségtelenek által leszólt, háttérbe szorított Mozart király, a zene fejedelme lett. II. József beköltözött a történelemkönyvekbe, porladó lapokon írnak ténykedéséről. Mozart szülőházát turisták sokasága keresi föl évről-évre. II. József sírjánál néhányan lézengenek. Évente halljuk a jól ismert szignált: „Salzburger Festspiele”, Mozart operáit játsszák a glyndebournei játékokon is. A legkiválóbb művészek szólaltatják meg alkotásait, lemezeiken, s csak az ő művészetének szentelt rádióadókon hallhatjuk műveit, melyek az emberiség kikezdhetetlen kincsei. Igazi kincseket a szellem embere teremt, akár egy kántortanító a pöffeszkedő városi urak ellenében, akár egy király támogatása nélkül, akár hazájától távol, de ahhoz hűségesen.
Nevezz meg bárkit a nábobok, a vagyonokat összeharácsolók közül, akiknek tengernyi kedvezmény jutott és jut a királyok jóvoltából. Mi lett Göring műkincs-gyűjteményéből? Mi a vérrel és erőszakkal összetett vagyonokból? Mi a királyok és hatalmasok kegyéből kapott birtokokból? Előbb-utóbb ugyanaz a sorsuk és népmesék szólnak birtoklóikról, akik megfeledkeznek arról, hogy romlandót gyűjtöttek, és undor, megvetés a jutalmuk.
Egyik legkedvesebb lemezemen II. János Pál mondta a misét és Herbert von Karajan vezényli Mozart Karácsonyi miséjét. Az ilyen találkozások emléke megmarad. Ezeket nem kell letagadni és lehazudni. Maradandóak, pedig az előadók is régen a temetőbe költöztek. Az ő érdekükben nem kellett kedvezményeket adni, és utána tehetségről fecsegni, vagy elmagyarázni, hogy aki szegény, maga tehet róla, és annyit is ér.
Múlnak az évek, Mozart megmarad. A ma hatalmasságai elporladnak. Arra sem méltók, hogy a király szolgái legyenek. Hagyjuk meg ezt a címet a Requiem befejezőinek.
