Több mint hetven éve Balatonszárszón töltöm a nyarak egy részét. Gyerekkoromban csomagokkal megrakva érkeztünk reggel személyvonattal, mindig halálpontosan. Kis tárcsát kaptam ajándékba, azzal álltam a kert végében, s komoly arccal zöld jelzést adtam az elhaladó szerelvénynek. A kormos arcú mozdonyvezető barátságosan integetett, jelezte, látta az engedélyt.
Apósom Nagymaroson vásárolt nyaralót, hogy oda menekítse népes családját, ha Budapestet bombázzák. Szerencséje volt: Sigray államtitkár is itt töltötte szabadságát, az ő kedvéért a gyorsvonat is megállt, akkoriban az állami méltóságok ritkán közlekedtek autóval. A gyors is pontosan érkezett, ha esett, ha fújt, ha meleg volt, ha hideg. Amikor édesapám először olvasta föl Dsida Jenő Nagycsütörtök című versét, elcsodálkoztam, hogyan késhet ennyit egy vonat. Télvíz idején sem fordult elő nálunk ilyesmi. A vonatokhoz órát lehetett igazítani. Este megszólalt az őszödi állomás kisharangja – vajon megvan-e még?... – apám befejezte az olvasást, s már robogott is a gyorsvonat, amely Szárszón nem állt meg. Szemesnek vette az irányt. Elmondtuk az esti imát („A napvilág leáldozott…), elfújta a petróleumlámpa tétovázó lángocskáját, sötétség borult a szobára, nyolc óra múlt pár perccel.
A háború után elmaradtak a mesék, de szólt a kisharang és elsöpört az esti gyors. Mindig ugyanakkor, mindig pontosan.
Mindez arról jutott eszembe, hogy figyelem a vonatokat, amikor unokáim érkeznek, vagy elutaznak. Egyetlen egy sem jár pontosan. Jó, hatalmas vihar döntötte a sínekre és a vezetékekre a fákat, érthető, ha a szerelvények „bizonytalan ideig késnek”. Aztán kiderült, hétágra sütött a nap, a helyzet azonban csak annyit változott, hogy a késéseket nem órákban, hanem húsz-harminc percekben mértük. Mi okozta a pontatlanságot, rejtély. Nem fújt szél, nem esett eső, nem voltak zavaró tényezők, a vonatok azonban kitartóan késtek.
Amikor naponta utaztam Bicskére, az első órám nyolckor kezdődött. A vonat negyedórával előbb érkezett a kis állomásra, következett a loholás. Ha Herceghalomnál évente egyszer kisiklott egy vagon, akkor valóban minden felborult, délre döcögtem be Bicskére, de ez volt a ritka kivétel. Egyébként békésen haladtunk, a hazafelé tartó, fáradt munkások „katonákat” tűztek bicskájuk hegyére, azzal kínáltak. Jól esett a „szeretet-falat”. Pálinkásüveg járt körbe, tartalmából nem kaptam, tudták, tanítás előtt nem szabad.
Nem tudom, hogy a Budapest-Győr vonalon manapság mi a helyzet. Remélem, jobb mint a Balaton felé. Erről akár azt is mondhatnám: szégyenletes. Mégis igaza volt annak, aki a MÁV rövidítését így oldotta föl: Mászunk, Állunk, Várunk! Ezt több mint negyven éve mondta egy dühös várakozó. Mit mondana ma?
*
Néha az a sejtésem, hogy a hivatalok egy része azt a megbízást kapja, hogy segítse a sántikáló egészségügyet. Ezen intézmények közé tartozik a Magyar Posta is.
Vidéken nyaralt a család. Közben pesti címünkre egy utalvány érkezett volna, helyette azonban a szokásos módon egy értesítést hagyott a kedves postás, akiről - hivatalával ellentétben - csak jót mondhatok.
Az értesítés a következő szöveget tartalmazza: „A küldeményt átveheti az értesítés keltét követő munkanaptól számított 10 munkanapon belül.” Piros alapon fehér betűkkel biztató kiegészítés: „Kérésére a küldeményt díj ellenében ismételten házhoz visszük, ha a keretben a posta által megjelölt telefonszámon erre vonatkozó igényét bejelenti.”
Finom, úri megoldás. Egyetlen telefon, nem kell a hivatalba kutyagolni, sorban állni, szerény díj ellenében megkapom a küldeményt. Pontosabban: megkapnám! Hívom a számot, kicseng. Köszörülöm a torkom, nézem a számot – jó hosszú -, ha be kell diktálnom, nehogy tévedjek. Csöng-csöng. Nyilván, sok az ügyfél, nem érnek rá telefonbon eszmét cserélni. Kattanás. Behízelgő hang: „Most nem tudjuk fogadni hívását. Ha faxot akar küldeni, indítsa, vagy később ismételje meg hívását”.
Felbuzdulva a hang simogató bársonyosságán, megismételtem a hívást. Tízszer, különböző délelőtti időpontokban, nyolctól tizenkettőig. Valamennyiszer buzdítottak, telefonáljak később. Megvallom, elcsüggedtem. A folytatásról lemondtam. Rájöttem, a Magyar Postának szerződése van az egészségüggyel. Mivel a kórházak túlzsúfoltak, sokkal hatékonyabb, ha az ügyfél menten infarktust kap a méregtől, és holtan esik össze. Nincs szükség kórházi ágyra, nem nyaggatják az orvosok a nővéreket, mert fogy a gyógyszer. A modern kór módszere: nem kell a halálra szántakat a Taigetoszra fuvarozni, összeesnek maguktól.
Megvallom, az én várnyomásom is furcsán ingadozott ezen a délelőttön. Nagyobb baj azért nem ért, mert elég tapasztalatot gyűjtöttem a hivatalokkal történő telefonálások során, amikor először azt közlik: beszélgetésünket rögzítik. Nem félek, beszélgetésre ugyanis ritkán kerül sor. A figyelmeztetés után következik a „menüpontok felsorolása (nekem a menüről merőben más elképzeléseim vannak), miközben kétségbeesve latolgatjuk, melyik számot nyomjuk be. Ez talán jó lesz. Mégsem. Kijelez, senki sem jelentkezik. Ez persze az egyik lehetőség. Van olyan is, amikor közlik velünk, hogy minden munkatárs foglalt, legyünk türelemmel. Vagyunk. Kellemes zene andalít. Ezt hallgatjuk. Egy idő után halk kattanás, vége a beszélgetésnek, amely el sem kezdődött. Kezdjük újra, aztán ismét. Hiába, gépi korszakban élünk, az ember elveszti arcát és a hangját.
Sok évvel ezelőtt a telefonnak az volt a bája, hogy felvettük a kagylót, süket csönd. Hosszas várakozás után hallhattuk meg a boldogító búgást: végre vonalat kaptunk, tárcsázhattunk, beszélhettünk. Mára megváltozott a helyzet. Azonnal van vonal, tárcsázhatunk, de nem feltétlenül beszélhetünk a hivatalnokkal, jóllakatnak a menüpontokkal. Én ugyan a pontoknál többre becsülök egy jó adag paprikás krumplit.