Egy nappal azelőtt, hogy a miniszterelnök a brüsszeli csúcstalálkozóra utazott, a magyar parlament üzenetet küldött az Európai Unió vezetőinek. Ezt az országgyűlési határozatot a Fidesz előterjesztésére, s természetesen a kormánytöbbség szavazataival fogadták el; magyarán Orbán Viktor úgy időzítette a dolgot, hogy a dörgedelmes szöveg épp akkor kerüljön nyilvánosságra, amikor ő megérkezik a belga fővárosba. Kérdés persze, egyáltalán odafigyelnek-e az uniós tagállamok kormányai egy olyan nyilvánvalóan egypárti dokumentumra, amelynek állításai semmiben sem különböznek a rezsim eddig is elsősorban belpolitikai hasznosításra szánt retorikai paneljeitől.
Ennek ellenére is figyelemreméltó, hogy amikor a magyar kormányfő egy világméretű krízis kezeléséről készül tárgyalni európai kollégáival, először is így fogalmaztat pártja parlamenti frakciójával: „A kialakult helyzetért az Európai Uniót terheli a felelősség. Mára odáig jutottunk, hogy Brüsszel felelőtlen politikája miatt emberek halnak meg.” Ezek a vészterhes mondatok ugyanis azt jelentik, hogy Orbán Viktor fogalmai szerint létezik az unió egyfelől, Magyarország másfelől. És eszerint a történtekért viselendő felelősségben az EU huszonnyolc tagállama közül egyedül mi nem osztozunk. Ami ugyebár képtelenség; mint a politikai szövetség egyenrangú résztvevője, Magyarország nem tekintheti kívülállónak magát. És nem is beszélhet úgy „Brüsszel politikájáról”, mintha az valami magasabbrendű akarat kifejeződéseként független volna a tagok döntéseitől.
Dehát a magyar kormányzati kommunikáció nemcsak ebben a válsághelyzetben, hanem minden más esetben is úgy beszél a „brüsszeli bürokraták” diktátumairól, mintha az Európai Bizottság föderális jogkörökkel rendelkezne. Csakhogy nem így van; egységes politikai akarat kizárólag a tagállamok megegyezése révén juthat érvényre. Amikor tehát a magyar kormány az unió elégtelen cselekvési képességét kárhoztatja, egyszersmind a magáét is minősíti – hiszen többek között az orbáni különutasság is oka az együttes válságkezelés hiányának. Nem Brüsszel, hanem a tagállamok tehetnek róla, hogy az egymásnak ellentmondó, úgynevezett nemzeti érdekeket mindeddig nem voltak képesek összeegyeztetni. Jean-Claude Juncker bármit javasolt a Bizottság nevében - mint például a kvótarendszert -, azt a tagállamok közül néhány biztosan elutasította; hogy aztán hónapok múltán a puszta kifejezéseken is vitatkozzanak: ha a kötelező kvótát önkéntes kontingensnek hívják, talán lehet róla szó, és talán meg is szavazzák a Bizottság által kért létszámokat. Hogy mást ne mondjunk, a Visegrádi Négyek hosszú időn át szilárdnak hirdetett kvóta-ellenességét az e heti csúcstalálkozón a lengyelek már megtörték, a sokáig mereven elzárkózó brit kormányfő, David Cameron pedig egyszer csak bejelentett egy önálló áttelepítési programot.
Egyszóval, amikor a magyar parlamenti többség „az unió vezetőit” vádolja meg emberi életek feláldozásával, mérhetetlenül elveti a sulykot; ez a buta akció csak azért nem nevetséges egyben, mert valóban tragikus szerencsétlenségek hírét használja fel egy álságos politikai kampányra. Ettől eltekintve ez a demagóg parlamenti határozat a továbbiakban is Brüsszel „kárvallottjairól”, a „magyar emberek munkahelyeinek és biztonságának” veszélyeztetőiről szónokol, noha köztudott, hogy éppen Magyarország számára a legkevésbé sem okoz gondot a menekültek letelepítése, hiszen ezt közülük senki sem igényli; a kormány kötelezettsége kimerül a csupán áthaladni akarók migrációs eljárásának lefolytatásában. Amit egyébként minden melldöngető határvédelmi erőfeszítése ellenére épp az utóbbi napokban látványosan elhanyagol, hiszen ezerszámra szállítja regisztráció nélkül az embereket a nyugati határra. Ennek fényében kivált cinikus az unió bevándorláspolitikájának folyamatos becsmérlése. Honnan veszi magának a jogot például Lázár János arra, hogy az - úgymond - Németország által támogatott „morális imperializmusról” deliráljon, miközben ezek az imperialisták épen most példás szervezettségben igyekeznek tehermentesíteni a kudarcot vallott magyar kerítésépítőket?
Nemkülönben elszánt hipokrízisre vall, hogy Orbán úgy állítja be a „saját” kríziskezelő javaslatát, mintha annak bármelyik pontja valóban tőle származna – majd elhíreli, hogy a hatból ötöt sikerült elfogadtatnia. Jellemző a hazai média felületességére, hogy jobbára hitelt is adott ennek a trükknek; még némely ellenzéki orgánum is úgy kezelte ezeket az indítványokat, mintha azok egytől egyig nem szerepelnének már hetek óta a nemzetközi szervezetek és szakértők elemzéseiben. A miniszterelnök aztán összeválogatott belőlük egy csokorra valót, hogy elhitethesse a hazai közvéleménnyel, milyen konstruktív magatartást tanúsít az amúgy legyalázott Brüsszelben.
Pedig mindaz, amiben most egyáltalán sikerült közös nevezőre jutnia a tagállamoknak, javarészt szerepelt a Bizottság előterjesztésében. A magyar határokon felhúzott és továbbépíteni tervezett kerítés azonban változatlanul kételyeket, sőt, kifejezett ellenérzést szül – és nem is csak humanitárius szempontból. Hanem egyszerűen azért, mert a „morális imperialisták” lehetetlennek tartják, hogy ha a horvát, a szlovén és a román határon is létrejön, csakugyan lesz elég rendőr és katona annak az immár több száz kilométer hosszú drótnak a védelmére.
Meglehet, arra még egy újabb parlamenti határozat sem lesz elég.
