Szónokolni igencsak kedvel Orbán Viktor. Illetlenség volna történelmi példákra emlékeztetni, de volt idő a világpolitikában, és volt olyan szereplő is, aki buzgón villogott nagyközönsége előtt, a szavait öt égtáj felé kürtölték szét. Egyes országoknak is lehet olyan szakaszuk, amelyekben vezetőiknek üdvös lehet gyakran közönségük elé lépni, igéket hirdetni, vonzani vélt híveket. A mi esetünkben a közelmúltban ilyen sorozat volt a menekültválság, az előre nem látott események torlódása, amelyek nem csupán alkalmat adtak a magyar kormányfőnek arra, hogy irányt mutasson, egyenesen szükségesnek is tartotta a gyakori megszólalást. Nem tudom föltűnt-e, hogy szeptember első felében és közepe táján az általában megszokottnál is több nyilvános beszéd hangzott el, hírlapi nyilatkozat jelent meg.
Ami igazán meglepő volt a sorozatban, az a galyatetői turistaház fölavatása. Nem országra szóló esemény volt, akár észrevétlen is maradhatott volna, ha Orbán Viktor mellőzi a fölbukkanását. Akadt volna rá más alkalmas tisztségviselő, de ő mégis megjelent, jó érzékkel odaillő öltözékben, elegáns sportos lemberdzsekben, és rövid, velős mondanivalóval. Igazán egyetlen - akár mintegy mellékesnek is tartható - mondat volt fontos az elhangzottakból. Komolyabb krízis idején, mint éppen a jelenlegi is - mondta - nem csupán védekező ösztöneinknek kell kifejezést adni, hanem annak is, hogy tovább kell építkeznünk, gyarapítani jelenünket és jövőnket. És a köztévék buzgón illusztrálták is ezt a gazdagodást, páratlan híradó tudósítás lett az egyébként nem elsőrendű fontosságú epizód.
Mégsem vált a remélt szenzációvá, mert elhalványította a keményen jobboldali Magyar Demokrata buzgósága, a szeptember elején Kötcsén elhangzott nagyobb lélegzetű szónoklat ismertetése. Elkésetten kissé, mégis fölfigyeltek rá a közélet éber figyelői, köztük is a Népszavában Lendvai Ildikó, majd napok múltán a Klubrádió szombati Hetes stúdiójának a vitázói. Fölfigyeltek arra, hogy a Fidesz elnök-kormányfő a tavalyi tusványosi szónoklat után ismét elővette az illiberalizmus témakörét. Szó szerint nem tért vissza rá, nem is idézte, arra összpontosított csupán, hogy emlékeztessen rá, elsőrendű fontosságúnak véli változatlanul a szabad gondolkodás végleges eltiprását, stratégiai célja teljes kiirtását a nemzetközi gyakorlatból. Mégpedig új megközelítésben. A Magyar Demokrata aligha véletlenül emelt ki egy részletet, amelyben nem hangzott el Angela Merkel neve, mindössze közvetett utalás a funkciójára. „Kancellár asszony”, ilyen udvariasnak látszó célzással. A megjegyzés maga egyáltalán nem volt finom, inkább harcias, kendőzés nélküli utalás arra, hogy végeredményben Merkel is liberális, méghozzá mindenkinél bűnösebben az, mert „megalkuvásával” a konzervativizmust hígítja föl. A múltnak másokkal együtt eltévelyedett őrzője, vétkesen igyekszik eltéríteni eredeti hivatásától a hagyományos kereszténységet. Össztüzet rá! Merkel és a német CDU (a bajor CSU kevésbé) nem kimondottan, mindössze érzékeny célzással, maga is azok közé tartozik, akik útjában állnak az egyetlen üdvözítő konzervativizmus térhódításának. Célzások nálunk is gyakran történnek arra, hogy Orbán és Fidesze honnan, milyen irányból igyekszik előzni a Jobbikat, kifogni a szelet a vitorlájából, hiszen a vészesen közeledő 2018-as választásokra életfontosságú szüksége van a szélsőjobboldal vakbuzgóira. Elkábítani őket tehát elsőrendű hivatásának tartja.
És miközben nálunk a föltűnő kötcsei beszéd ürügyén ekörül hullámzanak az indulatok, a világsajtóban - viszonylag csak szűk körben érdeklődést keltve -, megjelent egy cikk, amely tágasabb kitekintésben hívja föl a figyelmet az Orbán offenzíva vélten valódi szándékára. Azokra a törekvésekre, amelyek a pillanatnyi Európai Unió igyekeznek szétcincálni. A cikk még a párizsi Le Monde-ban is szerényen jelent meg, igaz, a kétségtelenül igen olvasott vélemény oldalon, a szerzője pedig ismerten „Orbán kutató”, a magyar ügyekben igencsak járatos Joëlle Stolz, a Budapestet gyakran látogató bécsi tudósító, Az írása azzal a föltűnő címmel jelent meg, hogy Orbán „az Európai Unió szakadását akarja kiprovokálni”. Részletes utalás nincs Madame (vagy Frau) Stolz elemzésében arra, hogy ő mennyire ismerte meg a kötcsei beszédet, de a Le Monde úgyszólván minden cikkét olvasva az a föltevésem, hogy nincs olyan apró tudnivaló, amely elkerülné a figyelmét. Fontos mondandója is ezt támasztja alá. Ő Orbán törekvésében azt a szándékot látja, hogy nyílt konfrontációt harcoljon ki az Unióban Ferenc pápa szociális irányzatának elgáncsolására, és mint írásának egyértelmű címe is jelzi, egyszer és mindenkorra dúlja szét a jelenlegi kontinentális egységet. Semmit se kíméljen céljának elérésére, az általa halálosan gyűlölt liberalizmus „kivégzésére”, vegyen igénybe minden harci eszközt. Addig nem nyugszik, amíg ez az Európa romokban nem hever, még ha az ára fölmérhetetlen, netán súlyos katasztrófa lehet is. Tekinthetjük akár vádiratnak is ezt a cikket, mozgósításnak a mérhetetlen veszéllyel szemben, mert nem csekély a tét. Az a gyanúja Noëlle-nek, hogy sajnos kevesen vannak még tudatában annak, milyen kihívás várhat földrészünkre. A pillanatnyi népvándorlási szerencsétlenség bármilyen szörnyű is, ehhez képest szerinte epizód csupán.
