Elolvastuk a kormányfő szeptember 7-i két kötcsei beszédét, amiket a szűk vezetésnek és a jobboldali politikai-szellemi holdudvarnak tartott. Az egyikből részletek közölt a vs.hu., s kiderült belőle, a kormány tudatosan nem avatkozott be a Keleti pályaudvarnál és az ország több pontján a menekültek miatt kialakult káoszba. Hagyta elmérgesedni a helyzetet, nemzetközi képernyős háborút csinált, hogy az emberek a bőrükön érezzék, mekkora a probléma, amitől a kormány megvédi őket. Mint Orbán Viktor mondja, a „válságkormányzás” a mélyponton lévő támogatottság feltornázása mellett arra is jó volt, hogy betömje a politikai táboron belüli repedéseket, és a vitás, illetve kellemetlen ügyekről is elterelje a figyelmet.
Elolvastuk a másik polgári piknikes előadást is, amelyet a vastagbőr.átlátszó.hu és a Demokrata közölt, s amelyet – emlékezve a kiszivárgott részletekre – autentikusnak kell elfogadnunk. Ez a - kormányfő szavaival - „némileg fésületlen” előadás (azon a nyelven megfogalmazva, ahogy „nem szoktunk beszélni, vagy nem javasolt beszélni közéleti szereplőnek vagy politikusnak a nyilvánosság előtt”) választ ad arra, hogy a politikai haszonszerzés mellett milyen „mélyebb felismerések” taszították az országot teljes elszigeteltségbe, és ami ennél is nagyobb bűn: morális meghasonlásba. Árok helyett szakadékba.
Orbán időről időre szembetalálkozik a kérdéssel: mi az értelme annak, ami vele (és így magával a nemzettel) történik. Úgy gondolja, az egésznek mélyebb értelme van, kell legyen, csak az adott pillanatban nem tudja, mi az. „Gyakran hiszem, hogy tudom a választ erre a kérdésre, aztán kiderül, hogy tévedtem.” A "mélyebb értelem" felismerése volt a nemzetegyesítés, 2000-ben. A reménytelen, gazdasági válság szélén vergődő, kifosztott ország talpra állítása, szuverenitásának helyreállítása, az IMF hazaküldése, a mozgástér kiharcolása az Európai Unióval szemben, 2010-ben. Az új alkotmány, ami negyven-ötven évre megadja a szellemi-jogi kereteit mindannak, amit magyar nemzetnek nevezünk, 2012-ben. Hiába a felforgatott ország, a nyughatatlan elmét megcsalta a valóság: „aztán néhány hónappal ezelőtt rájöttem, hogy nem, nem ez a helyzet. Hanem valószínűleg azért történt minden velünk az elmúlt években, mert van itt egy, mondjuk, a fundamentalisták által keresztes háborúnak nevezett, a magamfajta mérsékeltek által inkább csak »Európa iszlamizációja« nevű kihívást viselő probléma… Föltehetően nemcsak Magyarország, hanem Európa is azt igényli tőlünk, magyaroktól, személyesen éppen azoktól, akik választott vezetői ennek az országnak, hogy ha már ennyi mindenen átsegített bennünket a Jóisten, akkor méltóztassanak megmutatni, hogy mit tudnak… Nem tudom, hogy három év múlva is ezt fogom-e még gondolni, de most mindenesetre biztos vagyok abban, hogy ha van magasabb rendű értelme mindannak, amin átmentünk…, akkor most ez a feladat és ez a kihívás, ami Magyarország és Európa előtt áll. Ezt a kihívást kell nekünk jól megválaszolni… Az állításom az, hogy, amit most tapasztalunk, egy korszaknak, egy szellemi-ideológiai korszaknak a vége. Mellőzve minden nagyképűséget, ezt egyszerűen a liberális blabla korszakának nevezzük… mindez egyben új esélyt is kínál arra, hogy a nemzeti-keresztény eszmerendszer, gondolkodásmód, megközelítés visszanyerje a dominanciáját immáron nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában… Ez lett volna az előadásom lényege. Akit részletek is érdekelnek, az még maradjon, mert most egy hosszú utat járok be, hogy visszaérkezzem ahhoz a mondathoz, amit most itt éppen befejeztem.”
Nem maradnánk. Nem sok értelme volna azokkal a részletekkel bíbelődni, amelyek a valószínűlegből és a föltehetőenből következnek, egészen addig, hogy egy fundamentalista keresztény, nacionalista Európa utcáin azt a táblát láthassuk, amit látunk, hogy „no border, no nation”. Mert a globalizációval szembeállított nacionalista Európai Nemzetállam semmivel sem volna kényelmesebb lakhely, mint a nacionalista nemzetállamok darabokra szakajtott földrésze. Nem várnánk be a romokon, amíg három év elteltével a kormányfő új, még mélyebb értelmét találja saját életének és a történelemnek.
Orbán időről-időre bekövetkezett csalódása egy önmagával küszködő elme vívódása. Nyughatatlanul keresi az okát annak, miért állította sorsa oda, ahová. Az ő tépelődésének magyar (és ha minden így megy, európai) tragédiája akkor kezdődik, amikor mindezt egy nemzet felkent, tekintélyelvű vezetőjeként teszi. Énje a valóságtól és a kormányzástól elszakadva rángatja magával az országot és „az embereket”, hogy aztán kétévenként ráébredjen, tévedett, és keressen magának egy Magyarországot és lassan Európát „megváltó” új eszmét. Megvilágosító mélyebb értelmet.
Ha már a keresztény Európáról beszélünk, megmaradnánk Ferenc pápa vasárnap Havannában, a Forradalom terén elmondott gondolatainál: egy nép, egy nemzet vagy bármely ember nagyságának a mércéje az, miként kezeli a legelesettebbek ügyét. Nem "ideológiákat", nem "eszméket", hanem a hús-vér embereket kell szolgálni. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy óvjuk testvéreink méltóságát, harcolunk méltóságukért.
Ha választani kell, ezt választjuk, akkor is, ha liberális blablának, identitásválságnak tűnik az egész.
