Többször írtam a legnagyobb tisztelettel a folytonos tanulságokkal szolgáló Notker Wolf bencés generális apátról, akinek már három könyve olvasható magyarul, s hétről-hétre egyszerű életkérdéseket boncolgat rovatában, a Bild der Frau című német lapban. Legutóbb egy érdekes történet tanulságaival foglalkozott.
A professzor egy üres edényt kért tanítványaitól. Dugig rakta teniszlabdákkal. Tele van? – kérdezte. Hallgatói bólintottak, igen. Akkor apró kavicsokat kért, azokból még jónéhányat belerakott az edénybe. És most? Már teljesen tele van. Homokot hozatott, abból is jutott az edénybe. Végül két üveg sört helyezett az asztalra. Tartalmukat nem öntötte ki.
A jelenet az életünket jelképezte. A teniszlabdák az igaz, nagy értékeket: a szeretetet, megértést, szolidaritást, önfeláldozást, az áldozatosságot, a másokért tanúsított készségeket és így tovább. Ezeknek kell kitölteniük a gondolkodásunkat, cselekedeteinket. A kavicsok azokat az eszközöket szimbolizálták, amelyek boldogabbá tehetnek: házat, lakást, könyveket, lemezeket. A homok az apróságokat, amelyek nem döntik el az élet minőségét, de szükségünk van (lehet) rájuk. Na és a sör? Arra azért van szükség, hogy lazán éljünk, bízzuk rá magunkat arra, akinek gondja van minden hajszálukra.
Miközben feleségem – nyugodtan nevezhetem Notker Wolf lelkes olvasójának, szálláscsinálójának – egyetértve kommentálta a generális apát gondolatait, a televízió képernyőjén megjelent a köznép által egységesen Lucifernek nevezett politikus. Sebesen, látható izgalommal bizonygatta, az új rendelettervezet fontosságát, közérdeket szolgáló nagyszerűségét. Alig vett lélegzetet, csak mondta-mondta, görcsös elszántsággal. Szívesen megszakítottam volna: álljon meg egy pillanatra, húzzon egyet a sörös üvegből, sokkal rokonszenvesebb, elhihetőbb lenne a mondanivalója, amely így inkább egy Kalasnyikov lövedékeire, semmint hiteles kommentárra emlékeztet.
Nem tudhatom, a politikai élet közszereplőit, magyarázóit tanítják-e kommunikálni. Elmondták-e nekik, hogy nem agyonbeszélni kell a nézőt, és hallgatót, ráadásul lihegő igyekezettel, inkább időt kell hagyni számára, hogy eméssze a hallottakat. Esetleg egy mosollyal megteremteni a kapcsolatot. Kortyantásnyi sörrel, derűsen, lazán. Nem a rossz tanuló elszánt igyekvésével: „Tanár úr, készültem!” Nemcsak az államtitkárok, helyettes államtitkárok hadarnak faarccal, mára divat lett: így tesznek a bemondók a televíziókban, s a híradósok is. Nyilván nem kedvelik a sört. A görcsös megfelelni akarásból semmi jó sem sül ki, legfeljebb elképesztő ostobaságok, amelyek kimondása helyett inkább pálinkázni kellene.
A közszereplők nagyobbik részéből kiölték a humort és az öniróniát. Ma egy Hofi Géza ellen pert indítanának némelyik beszólása miatt. Hová lett a híres, oldó pesti humor? Hová azok a kommentátorok, akik tudtak mosolyogni? Buzogányos hadfiak rohangásznak, bőszen tekintenek ránk, ha nem azt hallják, amit szeretnének, hörögve írják a bejelentéseket, feljelentéseket.
Le kellene ülni az asztal mellé. Kibontani a sörösüveget, és kortyolni belőle. Aztán lazán, békességben elmosolyodni.
