Annyi szent, hogy a hazugság a vérében van, amikor már-már lelepleződne, akkor is újabb és újabb valótlanságokat ötöl ki. Gáspár Tibor egészen remek Ádám falusi bíró szerepében, megmutatja az álnokság természetrajzát, a hatalmaskodó senkik lélektanát. Még azt is, hogy olykor csaknem maguk is elhiszik az általuk kieszelt valótlanságokat, úgy érzik, nincs határa a népámításnak. Ez a Gáspár játszotta bíró fennkölten szónokol, sőt papol, az erkölcs, az igazság magasztos bajnokának igyekszik mutatni magát. De olykor azért megremeg a keze vagy a hangja, idegesen megrándul a lába, hamissá válnak a hangsúlyai. Lényegében elég hamar látszik rajta, hogy a szeme se áll jól. Az más kérdés, hogy hosszú folyamat mire ezt az általa elbutítottak észre is veszik, hiszen már ügyesen piedesztálra helyezte magát, és még lelepleződés esetén is nehéz onnan lerángatni.
A Miskolci Nemzeti Színház előadásában bírósági tárgyalótermet ábrázol Boros Lőrinc díszlete, amit körbe is ülnek talárba öltöztetett civilek vagy statiszták, meg a közéjük rejtett súgó, Kleist kötettel a kezében. Mindig várom, hogy legalább mimikával, néhány gesztussal reagáljanak, vagy olykor akár felhördüljenek, de nem és nem, a néma ebihal beszédesebb náluk. Nem tudom, mi értelme van ennek, hacsak az nem, hogy a rendező azt akarja sulykolni, hogy nyilvánvaló gaztettek láttán is ennyire rezzenetlenül érzéketlen a társadalom, de ehhez kár többeknek előadáshosszat egy ültükben kuksolni. Annál is inkább kár, mert ez a viselkedésük homlokegyenest más, mint a színészeké, akik gyakran hangos, harsány bohózatot játszanak, szerepük szerint akár kényszeresen izegve-mozogva. És ez egyáltalán nem baj, mert Kleist remekműve attól is zseniális, hogy igen széles skálán mozog, a rikító színek ugyanúgy részei, mint a mély, gyötrő fájdalom.
A Nádasy Erika által vehemensen megjelenített Márta asszony küzd az igazáért, lánya becsületéért, a szókimondás lehetőségéért, fáradhatatlanul, tántoríthatatlanul. Remek figurákkal szolgálnak a színészek. Amit Máhr Ági csinál egy be nem álló szájú, pletykás asszony szerepében, aki totálisan vegyíti a saját nekiszabadult képzeletét a valósággal, és szereplésvágytól túltengve, igencsak kiszínezve a dolgokat, mondja és mondja a magáét, az könnyeztetően nevettető. Czakó Julianna Márta asszony lányaként olyan szerelmes, akiről azért nem lehet egyértelműen tudni, félrelépett-e, vagy se. Szerelme, Rusznák András megszemélyesítésében, naiv fiatalember, akinek azért csak-csak kezd kinyílni a csipája. A Szegedi Dezső által megformált apja állandóan malmozik a kezével, fészkelődik, majd felrobban a feszültségtől. Kokics Péter mulatságosan túlbuzgó írnok, hebrencs kajlasága ellenére elég sok mindent felfog abból, amit lát és hall. Simon Zoltán törvényszéki tanácsosként az igazság, a legfelső hatalom megvesztegethetetlen, felkent bajnoka. Bármennyire is igyekszik a színész, nehéz ezt hitelesen, nem sematikusan játszani, ahogy mondjuk a Tartuffe-ben is a minden gazságot egy csapásra helyretevő uralkodó követét. A rendezők ki is szoktak ilyenkor találni valamit. Ezúttal viszont annak rendje és módja szerint helyére kerülnek a dolgok, jöhet a boldog vég. Forradalmi hevület nincs ebben az előadásban, ahogy volt például Czeizel Gábor immáron húsz évvel ezelőtti, szolnoki rendezésében. A rendező, Szőcs Artur eleven, jó színészi játékkal teli, sikeres produkciót hozott létre, de hiányzik belőle az a társadalmi töltet, az a gyúanyag, amitől igazán jelentős előadássá válna.
Amikor az igazságot számtalanszor félresöprik, valószínűleg nem véletlenül jön divatba újra Kleist, akinek az elbeszélése nyomán írta Tasnádi István a Közellenség című darabját, amit ezúttal a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház prezentálásában láthattunk. Ebben egy lókereskedő, akit megaláztak, meghazudtoltak, rútul átvertek, keresi mind ádázabbul, már ártatlanokon is átgázolva, gyilkolva, maga is eltorzulva, az igazát. Farkas Ignác egészen kiváló a szerepben. Öregedően is erős, csökönyös férfi, akiről hihető, hogy ha törik, ha szakad, úthengerként megy előre a maga kijelölte, véressé váló úton, és a saját halála árán is sokszorosan megbosszulja azt az igazságtalanságot, amit vele szemben elkövettek. A Mihály Péter által játszott Tronkai Vencel, aki vastag lánccal a nyakában, és hányaveti beszéddel is jelzi, hogy ő mennyire nagyúr, mennyire lenéz egy lókereskedőt, simán a képébe hazudik, az ellenkezőjét csinálja annak, amit ígért. De még a Bellus Attila által alakított János Frigyes, Szászország fejedelme is könnyed természetességgel hazudik, élet-halál kérdésben is. Madák Zsuzsanna és Barsi Márton két nagyon emberi, abszolút megszerethető lovat játszanak, persze, hogy kimondottan emberi tulajdonságokkal, ők azok, akiken minden ostor csattan. Sztarenki Pál rendező jóval sötétebb, és erőteljesebb képet fest, mint Szőcs, nem csinál helyesen kedves előadásvéget. Kivetítve két igazi lovat látunk, akiket határozott mozdulattal fejbe vernek a vágóhídon, ott roskadnak össze, halnak meg előttünk, ez így érzékletesen brutális. Egyáltalán nem áll helyre az igazságos világrend, a hazugság és az agresszió folytatódik, elhatalmasodik.
Ibsen A vadkacsa című drámája, amit a veszprémi Petőfi Színház tűzött a műsorára, egyenesen az egész életen végig húzódó hazugságokra épül. Arra, ahogy az Eperjes Károly játszotta nagykereskedő leural mindent és mindenkit, korrupt, cinkelt kártyákkal játszik, de persze erkölcsbajnoknak igyekszik mutatkozni, aki másoknak megmondja a tutit. És a fia, az Almási Sándor által konokul érzéketlen emberre formált rémes alak is másoknak akarja megmondani, hogyan éljenek, mi az igazság. Ezzel totálisan tönkreteszi a barátja családját. A barát így tudja meg, hogy a sajátjaként nevelt 14 éves lány nem tőle származik, amit talán jobb lett volna nem megtudnia, hiszen így helyreállíthatatlanul felborul a családi béke. Kitagadja a lányát, aki elkeseredésében öngyilkos lesz. Nagy dilemma, hogy olykor nem jobb-e valamit nem tudni? Bizonyos esetekben nem jobb-e valamennyire hazugságban, önáltatásban élni? Haumann Máté eljátssza azt az embert, aki eleve áltatta magát meg környezetét, még azzal is, hogy világra szóló találmánnyal fog előrukkolni. Primadonnáskodik, sajnáltatja magát, jeleneteket rendez, végképp kicsúszik lába alól a talaj. Kéry Kitty adja a feleségét, aki próbálja fékezni a lejtmenetet, de hát ugye több mint tizennégy évig ő is élethazugságban élt. Bábinszki Ágnes pedig a tiszta, őszinte lány, aki egy ilyen fertőzött világban már képtelen élni. Guelmino Sándor pontosan végig elemzett, jó színészi alakításokkal teli, hagyományos előadást rendezett, melyben ütősekké válnak Ibsen zseniális mondatai.
Azt nem állítom, hogy a kortárs és fölöttébb sikeres orosz írónak, Jurij Poljakovnak zseniálisak a mondatai, de hogy kifejezetten ügyes, hatásos, szórakoztató a Párcsere című vígjátéka, amit a kecskeméti Katona József Színház mutatott be, azt igen. A francia bohózat, a bulvár komédia elemeiből áll össze, nem különösebben mély, de nem is üres. A könnyed szórakoztatás közepette ő is arról beszél, hogy mindenki hazudik, megcsalja a másikat, és farkasvaksággal igyekszik nem észrevenni, hogy őt is megcsalják. Fiatal pár hirdetést ad fel, mely szerint luxuslakásába várja az olyan párokat, akik hajlandók egy kis vérforraló párcserére. Össze is jönnek szép számmal, de alkoholos állapotban testi lemeztelenedés helyett, lelki lemeztelenedés következik. Mindenkiről kiderül, hogy eltitkoltan ő bizony csinálta már mással is. Cseke Péter rendezése összezavarodott, megdöbbent embereket mutat. Bámulnak, mint Rozi a moziban. Nem értik, hogy amit ők megengednek maguknak, azt a partnerük hogy a fenébe is engedi meg magának? Lelepleződik a hazugságözön. Döbbent csendek vannak. Nagy pofavágások, látványos kikészülések. A színészek, Kőszegi Ákossal, Danyi Judittal, Csapó Virággal, Kiss Zoltánnal, Decsi Edittel, Pál Attilával az élen roppant módon élvezik, hogy komédiázhatnak, és közben kicsit sikamlósak lehetnek. Cseke Péter rendezőként magabiztosan működteti a precizitást igénylő színpadi gépezetet. És miközben röhögünk, azért jelzi, hogy a hazugságáradat megállíthatatlan folyamat.
