Látok a Népszava online-kiadásában egy szőke, viszonylag fiatal és viszonylag kulturáltan öltözött nőt, amint elgáncsol egy menekültként a „zöldhatáron” átjutott embert, aki egy kisgyerekkel érkezik. Ez az országunk imázsára káros képsor már bejárta az egész világot. És hallgatom egyházam egyik püspökének nyilatkozatát, aki még a menekültek segítségét kérő római pápát is leintve fejti ki véleményét arról, hogy miért nem szabad beengedni a betolakodóknak nevezett menekülteket az ország területére. Utóbb a püspök elhatárolta magát korábbi kijelentéseitől, de talán eredetileg kellett volna pontosabban fogalmaznia, hogy ne lehessen „szívtelenséggel” megvádolni.
Mondhatom, kétségbe vagyok esve. Úgy is mint magyar és úgy is mint keresztény. A szőke operatőr durva agressziója, a püspök kétértelmű, érzéketlen nyilatkozata erős kételyeket támaszt bennem azzal szemben, hogy Magyarország valóban része lesz, része lehet-e annak az Európának (mondhatnám így is: a nyugati keresztény civilizációnak), amelynek körébe oly állhatatosan törekszünk most már több mint ezer esztendeje. A hivatalban lévő kormányzat és a mögötte álló politikai osztály ezt a kívánságot nemzetstratégiai feladatként határozza meg. Nem is beszélve egyházamról, amely ennél természetesen többet kíván elérni, nem pusztán Európában, hanem a „keresztény Európában” szeretné kijelölni az ország és a nemzet természetes helyét.
Ez a dicstelen eseménysorozat éppen velünk, magyarokkal esik meg, akiknek igen gazdag és fájdalmas történelmi tapasztalatai vannak arról, hogy mit jelent elűzetni a szülőhazából, mit jelent a menekülés, mit jelent az otthontalanság. Történelmünk több mint ezer esztendején üt át folyamatosan ez a szomorú tapasztalat. A tatárjárás után, midőn egész vidékek lakosságának kellett elmenekülnie, a török hódoltság idején, midőn a történelmi ország egész tartományai (Erdély nagy része, a Délvidék) veszítette el magyar etnikai képét, a Rákóczi-szabadságharc vagy a negyvennyolcas függetlenségi háború veresége után, midőn, igaz, nem százezer számra menekültek el a Kárpát-medencéből magyarok, a politikai elit nagy részének azonban el kellett menekülnie. Vagy éppen az ötvenhatos forradalom veresége után, amikor közel kétszázezer honfitársunk szóródott szét a nagyvilágban. Tudnunk kell, és akik most a menekülők segítségére sietnek - tanárok, orvosok, papok, munkásemberek -, azok tudják is, hogy a hazájukból elüldözöttek valóban rászorulnak a felebaráti szeretetre.
Még piarista diák voltam, amikor egy lelkigyakorlaton hallottam a szeretet krisztusi fogalmának ezt a meghatározását: a felebaráti szeretet azt jelenti, hogy mindent meg kell tennünk avégett, hogy a másik ember életben maradhasson, létezhessen. A szeretet tehát nem érzelgős rokonszenv-nyilvánítás, nem szónoki magasztosság, hanem egyértelmű és konkrét segítségnyújtás azért, hogy a másik emberi lény - legyen keresztény, mohamedán vagy istentagadó -, túl tudja élni emberi sorsának megpróbáltatásait. A szeretetről, ahogy én tanultam a piarista iskolában, a legérvényesebben Szent Pál beszélt a Korinthusiakhoz írott levelében. A régi, Káldi György-féle tolmácsolást idézem, diákoromban ez nőtt a szívemhez. Tehát: „Szóljak bár az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretetem nincsen, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És legyen bár prófétáló tehetségem, és ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, és legyen bár oly teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretetem nincsen, semmi sem vagyok. És osszam el bár egész vagyonomat a szegények táplálására, és adjam bár át testemet, úgy hogy elégjek: ha szeretetem nincsen, semmit sem használ nekem! A szeretet türelmes, nyájas; a szeretet nem féltékeny, nem cselekszik rosszat, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszat, nem örvend a gonoszságnak de együtt örvend az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”
Ez az apostoli szeretet természetesen most sem veszett ki Magyarország népéből. Hallom, látom, ahogy egyszerű emberek sokasága keresi fel a menekülők „gyűjtőtáborait”, hogy némi ennivalóval, takarókkal, meleg ruhákkal enyhítsen nyomorúságukon. Ennek most, hogy hidegebbre fordultak az éjszakák, életmentő szerepe van. Belátom, hogy a menekültügy rendben tartásában szükség van rendőri közreműködésre is, ez azonban természetesen nem lehet elég, és persze nem lehet durva. Ilyet az elmúlt napokban legalábbis a televíziók képernyőjén, nem láttam. A számtalan emberi tragédiával együtt járó menekültáradat megfelelő kezelését az állam erőszakszervezetei nem tudják, nem tudhatják elvégezni, ehhez cselekvő segítőkészségre, áldozatos civilek empátiájára és munkájára van szükség, és nem olyan hatósági, intézményes vagy éppen magánemberi gesztusokra, amelyek a nagyvilág tükrében máris igen rossz képet mutatnak arról, hogy Magyarország mértékadó tényezői és néhány elvadult - szeretetet, részvétet, jézusi morált nem ismerő - ember, miként gondolkodik mindenüktől megfosztott szerencsétlen embertársainkról.
Mert akkor is embertársaink, ha nem keresztények és nem magyarok.
