A polgár ücsörög otthon, szemben a konyhaasztalon mocorgó káposztával, és óvatosan hántja le a leveleit. Próbálja megtalálni a torzsát. A lényeget. Dobálja félre a megfonnyadt darabokat, mert bizalmatlanul sejti, sokan szeretnék, hogy a leveleket gondolja torzsának. Azt, hogy a „Schiffer Andrástól, Tóbiás Józsefen keresztül Gyurcsány Ferencig terjedő baloldali ellenzék miatt áll a bevándorlók tömegével szemben védtelenül a határ”. Mintha ez a szinte minden politikai jogától megfosztott, tartalmában csaknem kiürült ellenzék bármiről is tehetne, ami az utóbbi öt év, többnyire kétharmados kormányzása alatt történt.
Tépdessük tovább a komolyabb káposztaleveleket: ha igaz, hogy Európa, meg az Unió nem a megoldás, hanem maga a probléma (Kövér László, Lázár János), akkor a magyar kormány vajon miért tartja magát mereven "a probléma" törvényeihez? Miért gondolja, hogy Brüsszellel Görögországra erőltetheti a schengeni jogot, mert Athén képtelen megvédeni saját és az unió határait. Miért adna az EU-nak jogot, hogy „valós, rendészeti erővel” megvédje azokat a határokat, amikor nem fogad el még egy árva uniós hot spotot sem a saját végein, nem hogy közös uniós határvédelmet. Ha csak nem attól fél, hogy lebukik: még azt a nyomorult röszkei vasúti sínt sem volt képes, vagy ami rosszabb, nem is akarta eddig őrizni.
Orbán Athénnal szemben európai szintű döntéseket hozna, de azért „nem lehet úgy európai szintű döntéseket hozni, hogy abból kihagyják a választott nemzeti vezetőket, az uniós kormányfőket”. Nem vitatja az Európai Bizottság jogát, hogy az Európai Parlament támogatásával mindenkire érvényes új szabályokat alkosson, de az EB nem bonthatja meg az eddigi politikai konszenzust, amely szerint a miniszterelnökök egyetértése nélkül nem indul jogalkotás az unióban. A bizottság elnöke pedig felrúgni készül ezt a konszenzust, aminek „messze ható következményei lehetnek az EU belső életére nézve a későbbiekben”.
Ez azért az eddiginél cizelláltabb pávatánc. Addig és úgy gyalázzuk az Uniót, amíg úgy nem cselekszik, ahogyan az nekünk jó. A magyar kormány eddig nem tett mást, mint hogy a menekültek kétségtelenül feszítő gondjából világbotrányt fújt. Valóságos humanitárius kegyetlenséget Röszkétől a Keleti pályaudvarig, virtuális felkelést, támadást a magyar (értsd: az európai) jogrend ellen. A kormány összevész mindenkivel, csakhogy Európa fülébe üvölthesse: álomvilágban éltek, fogalmatok sincs a veszélyekről, hiszen a menekültek utánpótlása végtelen, és ha mindenkit beengedünk, Európa megsemmisül. A kormányfő tehát arra ébredt, hogy ha kell egymaga is megvédi a keresztény kultúrát. Azt a Nyugatot, amely szerinte szekularizációjában már eddig is haldoklott, s éppen most készül szíven döfni magát egy rozsdás vasbordái közé becsusszanó arab tőrrel.
„Csak azt mondhatom: itt állok, és nem tehetek másként" – tetszeleg keserű meg nem értésében a kormányfő a Bildnek arra a kérdésére, milyen érzés Európa legfőbb gazfickójának szerepében lenni. De: mind többen kezdik megérteni ezt a szánalmas magányt. Hirtelen túl sokan kapnak hideglelést az iszlamizáció falfirkájától. Megrettent publicisták az Egri csillagokból Buda elfoglalásának „janicsársétáját” idézik, és a kormány legádázabb ellenfelei is félteni kezdik a felvilágosodást. A menekültektől, és nem attól az Orbán Viktortól, aki először megtagadta azt! Meglehet, az Iszlám Állam megannyi ügynököt öltöztetett ócska gúnyába, és a titkosszolgák képtelenek kiszűrni őket. De: semmit sem tudunk (azt sem, a titkosszolgák tudnak-e valamit) arról, valójában kik a menekültek. Akik (talán?) többségükben maguk is a fundamentalista iszlám elől futnak, s (talán?) annak a hitnek az áldozatai, amely az arab tavasz idején demokráciát akart importálni a Nyugatról, amely viszont azzal csapta be a világot, hogy elhitte, a demokrácia exportálható. Ha pedig a végzetesen felszabdalt arab világ középosztálya menekül, akkor azok gyalogolnak, akik otthon akartak olyan nyugati világot teremteni, ahol a kormányfő szavaival az „életszínvonalat a teljesítmény határozza meg, nem az igények”. A magyar kormányfő szinte tudathasadásos lázban egy általa üdvözített Európa védőszentjének csuhájába bújt, egy hermetikusan lezárt, fundamentalista keresztény Európa határairól űzné el a fundamentalizmus elől futókat.
Ha Európában még nem is, Magyarországon már sikerült neki kidolgoznia a követendő mintát. Kedden a kormány minden jel szerint bevezeti „a tömeges bevándorlás okozta vészhelyzetet”, amelyet az általa teremtett szörnyű látszatra hivatkozva, még saját többségű parlamentjét is megkerülve korlátlan ideig meghosszabbíthat. Az illiberális, tekintélyelvű kormányzás önmaga logikáját követve jut oda, ahová: felszámolva a parlamentarizmus maradékát, megnyitja az utat saját szélső szárnya, a Jobbik előtt, amely kíméletlenül hidegre fogja őt tenni. A magyar kormányfő inkább lett gazfickó, csak hogy saját kormányzásra képtelenné lett hatalmát megvédje a saját szavazóinak a haragjától. Európai mértékűre izzítaná a nemzetállami nacionalizmus idegengyűlöletben összetartó gyantáját. Nem ok nélkül lehetőséget lát rá, hogy az Unió keresztény fundamentalista nemzetállammá válhat. Válhatna, ha előbb nem hullana darabokra.
Európa egyelőre nincs, csak lehet, hogy lesz. Torzsájaként az orbáni „új-népvándorlásnak”.
