Ha azt mondjuk, hogy a magyar katolikus klérus zavarban van, miként viszonyuljon a menekültkrízishez, akkor nagyon tapintatosan fogalmazunk. Erdő Péter bíboros egyenesen azon aggodalmaskodott, hogy a menekülteket befogadó egyházi intézmények embercsempészéssel volnának vádolhatók; majd amikor ezt még a hívők körében is sokan megütközéssel fogadták, úgy helyesbített: egyetlen mondatát kiragadták a szövegösszefüggésből, holott ő csupán a tisztázatlan jogi helyzetre utalt. De miután Ferenc pápa felszólította a plébániákat, hogy lehetőleg mindenütt fogadjanak be legalább egy menekült családot, a hercegprímás kifejezte ugyan az Őszentsége kérése felett érzett őszinte örömét, de azóta sem fogalmazott meg egyértelmű ajánlásokat a tanácstalan plébánosok számára. Pedig ők az egyházi hierarchiában felülről várnak utasítást. Kérdés, hogy a legfelsőbb, vagyis a pápai intenció miért nem elegendő?
Persze, a Pannonhalmi Apátság - még jóval Ferenc felszólítása előtt - azért nyitotta meg kapuit a menekültek előtt, mert a bencések alighanem úgy vélték, a keresztényi könyörületesség gyakorlása nem igényel különleges felhatalmazást. Némely egyházkerületek elöljárói viszont még azon is képesek vitatkozni, hogyan kell felfogni a pápai iniciatívát: valóban a plébánia épületében helyezendők-e el a rászorulók, vagy tágabb értelemben az egyes plébániák hívő közösségére hárul a feladat. És vajon csak arra a menekültre vonatkozik-e Őszentsége felhívása, aki már regisztráltatott és befogadást nyert, vagy az „átutazóra” is, amint illegálisan a nyugati határ felé igyekszik?
Úgy tűnik, a katolikusoknak most az a legfőbb gondjuk, milyen szempontok szerint kategorizálják, majd hogyan szelektálják a segítségre szoruló embereket. Mintha nem értenék, hogy éppen tőlük sem a pápa, sem a puszta emberiesség nem várja el az effajta megkülönböztetést. És az sem valószínű, hogy a világi hatalom embercsempészeknek merészelné bélyegezni azokat a papokat, akik megfelelnek a keresztényi szeretet parancsának, és egy-két éjszakára fedelet adnak az elgyötört, kimerült családoknak. Attól sem kellene tartaniuk, ha más hitűek – történetesen zömmel muzulmánok – számára nyújtanak oltalmat; lelkiismeretlen, aki ebben a világválságban vallásuk szerint tenne különbséget az üldözöttek között.
A plébániákat persze elbizonytalaníthatja, hogy akadnak olyan főpapok, akik bezzeg nem haboznak markáns nyilatkozatokat tenni; lényegében azt állítják, hogy eltökélt muszlim támadás zajlik Európa ellen. Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök a Washington Post munkatársának fejtegette, hogy itt valójában az egyetemes keresztény értékeket fenyegetik olyan emberek, akik meg sem érdemlik a segítséget, hiszen „Ők nem menekültek. Ez egy invázió. Allah Akbar!- kiáltásokkal jönnek, és át akarják venni a hatalmat”. Amikor egy püspök így beszél, mit gondoljon az egyszerű plébános, aki Kiss-Rigótól ráadásul még azt hallja, hogy Ferenc pápa téved, mert „nem tudja, mi a helyzet”?
Mármost, akárhogy nézzük is, ez bizony súlyos függelemsértés. Hogy Isten földi helytartója ne tudná, mit beszél? Másként: tájékozatlan és felelőtlen? A magyar katolikus egyház fejének pedig egy szava sincs, amikor egy püspöke minden további nélkül kioktatja Őszentségét? Kiss-Rigó László utóbb persze azt állította, kiforgatták a szavait – ami ugyanolyan hamis mentegetőzés, mint amilyen a ”szövegösszefüggésből kiragadott” ismert frázisa -, viszont ebből az alkalomból rezzenéstelenül közölte, hogy ezek a menekültek igazában provokátorok. Szóval, nincs az a mérhetetlen, kártékony ostobaság, amit a katolikus klérus ne tűrne el akár a saját soraiban is; legalábbis nem értesültünk róla, hogy fegyelmi eljárás indult volna az uszító szeged-csanádi püspök ellen.
De ennél alighanem figyelemreméltóbb, hogy ha a katolikusoknak, mint látható, ennyire nehezükre esik megfejteni a pápa szavainak értelmét, akkor miért nem fordulnak bizalommal a Szentszék Apostoli Nunciatúrájához, azaz a Vatikán magyarországi nagykövetségéhez? Nem kétséges, hogy a pápai nuncius készséggel segítene eloszlatni a menekültekkel kapcsolatos kételyeiket, és ha megkérnék, pontosan tolmácsolná a Szentatya szándékait. Bizonyára szívesen elmondaná a magyar hitbélieknek, hogy Ferenc pápa nyilvánvalóan azt szeretné, ha a jó keresztények példamutatása Európa szerte megkerülhetetlen lenne. Hogy a kontinens népei átérezzék és kövessék a felebaráti szeretet imperatívuszát, hogy a hit üdvözítő ereje tettekben mutatkozzon meg, hogy az elesettek gyámolítása ne maradjon csupán üres szólam a szükség idején. Mert Ferenc pápa reménye szerint az egyház tevékeny irgalmassága hívőt és ateistát egyaránt szolidaritásra késztethet azok iránt, akik a háború pusztítása elől mentik az életüket.
A magyar katolikus egyház azonban inkább a kormányra hallgat. Óvakodik attól, hogy magatartása bármiképp ellentmondjon nagyvonalú jótevője politikai propagandájának. Világos számára, hogy a kormánynak nem célja a rémes állapotok konszolidálása; sőt, éppen abban érdekelt, hogy a káosz fenyegetése minél látványosabb legyen. Megértette: világi szövetségese nem a szeretetet, hanem a gyűlölködést táplálja – ellenséget gyárt, hogy legyen kitől megvédenie a „magyar embereket”.
És a klérus vezetői tiszteletben tartanak minden kormányzati törekvést. Elvégre ők sem akarják elválasztani az egyházat az államtól.
