Tegnap délután lesétáltunk unokámmal a Déli aluljáróba, hogy gyümölcsöt és csokit vigyünk az ott várakozó kis csoport menekültnek. Sokáig hiába kínálgattuk, a férfiak fejüket rázva elutasították, míg végül egy kisgyerekes anya belekukkantott a nejlontáskánkba, s miután meggyőződött róla, hogy boltban becsomagolt édességet és friss gyümölcsöt kínálunk, köszönettel átvette. Attól félnek, hogy megmérgezzük őket, kérdezte Míra, én pedig majd’ elsüllyedtem szégyenemben, miközben próbáltam elmagyarázni a helyzetet.
Miért van az, hogy az egyik ország a lehetőségek és a remény hazája lett a menekültek szemében, a másik szegény és ellenséges táj, ahonnan minél gyorsabban futni kell tovább? Biztos, hogy ez nem csupán az adott ország anyagi lehetőségein múlik. Négy és félmillió menekült ment Libanonba és Törökországba, ahol nehéz körülmények között élnek, nagy szegénységben, munka és bíztató jövő nélkül, mégis nagyobb biztonságban érzik magukat, mint nálunk. Európába a menekültek elenyésző hányada érkezik, ráadásul nem meglepetésszerűen, hiszen a polgárháború több mint négy éve tart Szíriában, várható volt, hogy előbb-utóbb megindulnak Európa felé. Most mégis teljes a káosz. Az uniós tagállamok felkészületlenek, egységes uniós menekültjogot nem dolgoztak ki, közösen finanszírozott befogadó állomásokat nem építettek, s most kezdenek vitatkozni a menekültek igazságos elosztásáról az országok között. Ilyenkor lehet a zavarosban halászni, egy ország menekültpolitikáját belpolitikai célokra felhasználni. A magyar kormány azt hiszi, ha rálicitál a Jobbikra, ha ellenséges indulatokat gerjeszt a menekültekkel szemben, akkor elszipkázhatja a jobbikos szavazatok egy részét, s majd simán nyeri a következő választást is.
Hol hibádzik a számításuk?
Először ott, hogy mindez szánalmasan átlátszó, márpedig senki nem szereti, ha hülyére veszik. Gyűlöletkeltésben orrhosszal még mindig vezet a Jobbik, s egy szélsőjobboldali méltán gondolhatja, hogy tegye csak mindenki azt, amihez a legjobban ért, s ő bizony arra fog szavazni.
Másodszor: a hőzöngő és hepciáskodó kommunikáció mögött egy béna és tehetetlen kormány képe rajzolódik ki. Intézkedéseik ellentmondásosak, kapkodók és főként totálisan eredménytelenek. Amit reggel mondanak, estére már nem érvényes. Hosszú távú tervezésnek, stratégiának nyoma sincs, márpedig a menekültkérdés évtizedekig velünk marad, ad hoc intézkedésekkel semmi sem oldható meg.
Harmadszor: a kormány úgy viselkedik, mintha Magyarország nem lenne az Európai Unió része, s mintha nem a közös európai politizálás volna az egyetlen járható út menekültügyben. Európai szolidaritást tagadó magatartásával maga ellen hangolja nemcsak korábbi politikai szövetségeseit, hanem az egész világsajtót is. Soha ilyen pocsék sajtója nem volt Magyarországnak az utóbbi évtizedekben, mint most. A teljes elszigeteltség felé tartunk. Nincs egyetlen olyan ország, amelynek kormánya legalább minimális szolidaritásáról ne biztosítaná a menekülteket, miközben a magyar kormányzati kommunikációban egyetlen együttérző szó, egyetlen jóindulatú mondat nem hangzik el velük kapcsolatban. Kizárólag a menekültek elzavarásáról, az illegális bevándorlók büntetéséről, a jogszabályok megszigorításáról, s újabban már egész Európa szögesdróttal való bekerítéséről esik szó. A világ döbbenettel nézi, ami itthon történik, s mindent dokumentál és kommentál.
Negyedszer: amit nyerhetnek a vámon, azt elveszíthetik a réven. Jobboldali gondolkodású emberek, értelmiségiek, művészek egy része is viszolyogva nézi már, amit a kormányzat menekültügyben művel. Az önkéntes segítők között is egyre többen vannak olyanok, akik ugyan jobboldali nézeteket vallanak, de képtelenek tétlenül nézni mások szenvedését, egyszerűen emberségből segítenek a pályaudvaron rekedt embereknek. Fábry Sándor pedig egyenesen disznónak nevezte azt, aki politikai haszonszerzésre akarja használni a menekült kérdést. Nagyon is elképzelhető, hogy a józan, konzervatív, jobboldali szavazótábor megfogyatkozik.
Ötödször: ha van még emberség, józan ész, s él az emberi emlékezet, akkor éppen a szögesdrót lesz a kormány veszte. A szögesdrót a rabság és az embertelenség szimbóluma, egy sötét és szégyenletes kor emlékeit idézi vissza, ráadásul teljesen értelmetlen felhúzni, mert úgysem állítja meg a menekülteket. Ma a határok nélküli, nyitott, befogadó Európa milliók álma és vágya, s nincs az az agymosó kommunikációs gépezet, mely ezt kiölheti az emberből. Az a politikus, akinek szögesdrót építés tapad a nevéhez, a történelemkönyvek dicstelen oldalára kerül. A schengeni határt nem szögesdróttal kell védeni, hanem értő, józan politikával. A menekültek méltóság-menete Ausztria felé megmutatta, hogy nem veszélyes, erőszakos bűnbandák, netán terroristák érkeznek védtelen hazánkba, hanem háború elől menekülő nők, férfiak és gyerekek, akik elkeseredettek és elcsigázottak, mégis elképesztő kitartással és elszántsággal tartanak céljuk felé, a „lehetőségek, és a remény országába”, Németországba. Az első viharvert ezrek sikerrel jártak, mert bátrak voltak, és mertek. Szabadon élnek, s dolgoznak majd. S mi tudjuk, amikor az utolsó menekült elhagyja országunkat, ott megy vele az európai jövő egy része, s nekünk csak a szégyen marad: egyetlen egyet sem voltunk hajlandók befogadni.
