A két Korea közötti 1950-1953 között zajlott háború egyik legszomorúbb hozadéka a családok szétszakítása volt. Testvérek, unokatestvérek évtizedeken keresztül nem tudtak egymásról semmit, vagy még ma sem tudnak. A két Korea között semmiféle összeköttetés sincs, nem is telefonálhatnak egymásnak. Japánnal kapcsolatban egy fokkal jobb a helyzet. A szigetországban kétmillió koreai él, Kim Ir Szen országlása idején- a propaganda hatására - mintegy kilencvenezren vissza is tértek szülőhazájukba. Nem is sejtették, mi vár rájuk a sztálinista országban, nem tudták előre, hogy a nép ellenségeiként tekint majd rájuk az államhatalom. A Japánban maradtak viszonylag rendszeresen látogathatják meg az észak-koreai rokonokat.
Az első családegyesítési találkozóra 2000-ben került sor a két ország közötti enyhülés jegyében. Azóta összesen 19 találkozót rendeztek, kilenc alkalommal pedig videokonferenciát tartottak. Ezen találkozók során 12 297 dél-koreai és 6502 észak-koreai láthatta viszont rokonait. Ez az összes igénylő 15 százaléka. Rendkívül alacsony szám annak fényében, hogy összesen tízmillió családot szakított szét a háború.
Már azok is jócskán a hetvenes éveikben járnak, akiknek valamilyen halovány emlékük még maradt a határ túloldalán rekedt családtagjukról. Dél-Koreában például évente 4100 olyan személy hal meg, akinek rokona Észak-Koreában maradt. Az utóbbi 15 évben pedig naponta átlagban 12 családjától elszakított személy hunyt el. A szöuli Vöröskereszt adatai szerint a családtagokkal találkozni kívánó dél-koreaiak 55 százaléka nyolcvan év feletti, 12,4 százaléka pedig 90 évnél is idősebb. Az igénylők 27 százaléka a hetvenes, s tíz százaléka a hatvanas éveiben jár.
Egy májusi adat szerint abból a mintegy 130 ezer személyből, akik eredetileg jelentkeztek a családegyesítési találkozókra, már csak 67 640-en maradtak életben, tehát a kérvényezők 52,2 százaléka. Szöuli közlések szerint 2031-re várhatóan minden igénylő meghal, márpedig eddig az esztendőig mindössze 16 év van hátra.
Bármilyen szomorú is kijelenteni ezt, sok idős családtag az idővel próbál meg versenyt futni. Dél-Korea ezért a lehető leghamarabb megrendezendő találkozót akar, de minden Phenjan által javasolt időpontra nyitott. Szöul szeptember végén akarta a találkozó megrendezését, az októberi időpont nyilvánvaló kompromisszum eredménye. Pak Gun Hje dél-koreai elnök már korábban kijelentette, az eddigieknél jóval több lehetőséget kell adni a szétszakított koreai családok számára, hogy tagjai újra találkozhassanak egymással. A konzervatív politikus szerint a lelki sebeket be kell gyógyítani. Nem lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy a következő találkozó létre is jön, mert Phenjan már nem egyszer rúgta fel az előzetes megállapodást különféle mondvacsinált okokra hivatkozva.
2014 februárjában jöhetett létre a legutóbbi találkozó a szétszakított családtagok között. Hogyan választja ki Szöul a családegyesítési találkozó résztvevőit? Ez a folyamat leginkább lottósorsoláshoz hasonlít. A tavalyi találkozót megelőzően egy számítógép véletlenszerűen dobta ki 500 igénylő nevét. Ezután mindegyikükkel elbeszélgettek, majd egészségügyi vizsgálaton vettek részt, majd a számot 200-ra csökkentették. Végül aztán a két Korea száz-száz nevet tárt elő, ezt követően a két országnak ellenőriznie kellett, hogy a családtagok életben vannak-e még.
Azok a szerencsések, akik túljutnak ezeken a rostákon, s találkozhatnak évtizedekkel ezelőtt utoljára látott rokonaikkal, drámai pillanatokat élnek át. Fogalmazhatunk úgy is, hogy e találkozóknak megvan a maga koreográfiája. Az egymást viszontlátók átölelik egymást, könnyekben törnek ki, együtt sírnak perceken át. Közös emlékük azonban az esetek többségében nincs, nem is lehet, s a másik személy tulajdonképpen már idegen számukra. Semmit sem tudnak róluk.
Az észak-koreaiakat nagyon kemény ideológiai tréningnek vetik alá e találkozók előtt. Tavaly több dél-koreai is arról számolt be, hogy régi családtagja ideológiai okításban akarta részesíteni, s a Kim család nagyszerűségét ecsetelte. A dél-koreai rokon udvariasan hallgatott. Hogy meggyőződésből tette-e az illető, vagy ez volt az észak-koreai személy kiválasztásának alapfeltétele, azt persze nem lehet tudni. A kemény tréning mindenesetre a találkozóval sem ér véget.
Mint a Daily North Korea tavaly februárban írta, a megható eseményt követően az összes észak-koreai résztvevőt Phenjanba szállították, s alaposan kikérdezték őket. Arra keresték a választ, „bedőltek-e a déli propagandának”. Természetesen be kell számolniuk arról is, hogy kaptak-e keményvalutát, vagy bármilyen ajándékot. Ezeket aztán be kell szolgáltatniuk. Mindent alapos vizsgálatnak vetnek alá, a pénzt, a ruhákat is. A pénzt nem látják viszont, ráadásul a meghívottaknak fizetniük kell phenjani szállásukért, annak ellenére, hogy nem önszántukból utaztak a fővárosba.
„A szomszédom mesélte, hogy 100 dollárt követelt tőle a phenjani hivatal” – mondta egy disszidens a dél-koreai médiának. Ennyit kellett adnia kikérdezőinek. Ezután azonban még nem ér véget a kifizetések sora. Akit kiválasztanak a találkozóra, annak meg kell hálálnia ezt a gesztust az állambiztonsági szolgálatnak, a belbiztonsági szolgálatnak és a pártnak is. Összesen több ezer dollárt is kikövetelnek a „kiválasztottaktól”, vagyis gyakran többet kell fizetniük, mint amennyi pénzt és értéktárgyat a rokonoktól kaptak.
Az észak-koreai mértékkel mérve óriási összegek ellenére továbbra is sokan jelentkeznek ezekre a találkozókra „Északról” is. Elsősorban természetesen a családi kötelékek miatt, amelyek rendkívül fontosak a koreai társadalomban is. Ugyanakkor olyan esetekről is írnak a dél-koreai lapok, amikor az ideiglenesen (általában három napra) újraegyesített családtagoknak sikerül kicselezniük az észak-koreai titkosszolgálat éber őreit, s még a nagy viszontlátás után is kapcsolatban maradnak különféle titkos csatornák révén. A Nagy Testvér még Észak-Koreában sem lát mindig mindent.