A magyar társadalom nagy többsége a trianoni békediktátummal tanulta meg, hogy léteznek határok. Határok, amelyeket nemcsak az iskolai atlaszok jelölnek meg, hanem amelyek átlépéséhez útlevélre, vízumra, valutaengedélyre, megannyi hatósági papírra is szükség van. A Monarchia területén belül mindenki oda utazott, ahova akart. Sőt, ahogy azt később oly nosztalgikusan emlegették a magyarok, útlevél nélkül egészen Párizsig el lehetett jutni. Trianon nemcsak az ország megcsonkítását, hanem a bezárását is jelentette. Hiszen ha valahonnan csak útlevéllel távozhatunk, akkor nem érezhetjük teljesen szabadnak magunkat. Ezért is lett a rendszerváltozás jelképe a vasfüggöny lebontása. A határzár a magyarok számára akkor már csak szimbolikus jelentéssel bírt, hiszen a nyolcvanas években szinte mindenki kiutazhatott Nyugatra. De azt jelezte, hogy e szabadság bármikor visszavonható. Lebontása ezért volt nagyobb szenzáció az első szabad választásnál, vagy a forint konvertibilitásának megteremtésénél.
Schengen ennél is többet, ahogy eleink mondták, a „határok légiesítését” jelentette. A több százezer, külföldön élő és dolgozó honfitársunk mellett azok is profitálnak belőle, akik „leugranak” az Adriához, átmennek a szomszédos felvidéki városokba, s úgy utaznak Bécsbe, mint a dédszüleink, megállás nélkül átsuhanva a határon. A hétköznapi ember számára, ha nem akar külhonban dolgozni, az EU-nak két kézzelfogható haszna van. A közös pénz és a teljesen nyitott határok. Amíg az Orbán-rezsim uralkodik Magyarországon, az eurót nálunk bizonyosan nem fogják bevezetni. Most reálissá vált a veszély, hogy schengeni tagságunkat is elveszíthetjük Orbán Viktor és kormánya életveszélyes ámokfutása miatt. Laurent Fabius francia külügyminiszter (és volt miniszterelnök) sok nyugati vezető ki nem mondott gondolatát tette nyilvánossá, amikor megfenyegette hazánkat a schengeni rendszerből való kizárással.
Ne legyen illúziónk, a nyugati politikusok között is vannak olyanok, akik alájátszanak a nacionalista hullámnak. Ők – és választóik – eleve utálják, hogy a magunkfajta „gyanús kelet-európaiak” mindenféle engedély nélkül utazhatnak Nyugat-Európába. Ha azt látják, hogy az Orbán-rezsim nem tartja be a schengeni szerződés kötelezettségeit, akkor boldogon kitiltanak minket a határok nélküli Európából. Románia és Bulgária jogi értelemben régóta beléphetne a schengeni rendszerbe, de a nyugati vezetők mindenféle ürüggyel késleltetik a zöld jel megadását. Sok francia, holland és német jobboldali politikus örülne, ha Románia és Bulgária mellett Magyarország is a gyanús, Schengenen kívüli szürke zónába kerülne. Ezzel hazánk egyébként nemcsak Nyugat-Európától, hanem az eurót és a schengeni tagságot látványosan kamatoztató Szlovákiától is reménytelenül leszakadna.
Orbán Viktor sok éve sértegeti, provokálja az Európai Unió intézményeit és vezetőit. Nyilvánvalóan azért, hogy ezzel bebiztosítsa a nacionalista rétegek támogatását, s egyben lejárassa az európai értékekhez ragaszkodó ellenzéket. Az első cél csődöt mondott, mert az idegenellenes kampány inkább a Fidesztől a Jobbikhoz löki a szavazókat. A másik részben teljesült, mert az ellenzék sajnos nem tudta megértetni a társadalommal, hogy az orbáni politikai eredendően nemzetellenes. Hiszen felzárkózásunk, emberibb életünk feltétele az európai egység előnyeinek kihasználása lenne. Ha valóban kilöknek minket Schengenből, és elapadnak az uniós források, akkor sokan megértik ezt: de akkor már késő lesz.
Arra azonban meglepő módon nem gondolt Orbán, hogy Nyugaton sem csak grál-lovagok élnek. A menekültek Európába özönléséért sokan felelősek, de hazánk semmiképp sem az. Ám Orbán agresszivitása, sok éven át felgyülemlett „fekete pontjai”, idegenellenes uszítása miatt sikerült magára – és sajnos hazánkra – rántani a menekültellenesség minden szégyenét. Ez nem teljesen igazságos, de aki mindenkivel megutáltatja magát, az ne csodálkozzon, ha kihasználják a kínálkozó alkalmat a revánsra. Az uniós politikusok és a nyugati média lebecsülése, lekezelése most kegyetlenül visszaütött. Magyarország jelképe a Keleti pályaudvar lett az anarchiával és a hatósági gonoszsággal. Hiába tudjuk, hogy ez nem így van, ha a kormányunk migráns-politikáját a gonoszság és a dilettantizmus őrjítő keveréke jellemzi.
Ha Orbán Viktorban lenne egy szemernyi felelősség a nemzetért, akkor kormányával együtt lemondana, és átadná a helyét olyan jobboldali politikusoknak, akiket nem utálnak zsigerileg Európában. Hiteles konzervatív embereknek, akik tapintattal és bölcsességgel visszaszereznék az eljátszott jó hírt és az uniós megbecsülést. Orbán természetesen nem fog lemondani, és mi elindulunk a Schengentől Trianonig visszafele vezető úton. Minden nap kijjebb sodródunk Európából, minden nap messzebb kerülünk a vasfüggöny lebontásával megnyíló szabadságtól. De legalább azt ne felejtsük el, hogy ez végső soron egyetlen ember, Orbán Viktor bűne.
