;

menekültek;

- Arctalan tömeget látunk

Nevezzük bárminek: migránsnak, menekülőnek, bevándorlónak, mindegy. Itt vannak. Nem ezrével, nem is tíz-, hanem százezrével. És nem csupán statikusan vannak itt, hanem folyamatosan áradnak, özönlenek. Ahogy árad velük kapcsolatban a kormányzati riogatás, a gyűlöletpropaganda, a kerítés meg még újabb kerítés építése, a rendőrség, hadsereg bevetése. A kép zavaros, mert ismereteink nincsenek. Nem tudunk igazán állást foglalni. Csak arctalan tömeget látunk, egyént szinte alig.

Engem a tények, az adatok hiánya döbbent meg. Kellenének statisztikák, hogy valóságosan tudjunk véleményt alkotni, állást foglalni. Mire gondolok? Milyen a menekülők összetétele? Milyen az életkor szerinti összetételük? Hány százalékuk egyedülálló ember és mennyi a családosok aránya? Milyen a képzettség szerinti összetételük? Fogyatkozó létszámú és véglegesen külföldre távozással vagy hosszú idejű kivándorlással sújtott országunk számára nagy nyereség lenne képzett, főleg családos emberek letelepedése nálunk.

Napok óta készültem elővenni egy könyvet, majdnem négy évtizede kaptuk Scheiber Sándortól, ő pedig a könyv szerzőjétől. Az író az 1900-ban született Linksz Artúr, a kiváló, ismert New York-i szemorvos, az Amerikai Szemészeti Társaság egykori elnöke, 75 évesen határozta el hogy megírja életét, illetve a számára legfontosabb emlékeit. A devecseri, majd kőszegi ortodox rabbi ateistává vált fia, aki életének csaknem felét az USA-ban élte le, és akinek fiai már nemigen értették szülei anyanyelvét, szép, tiszta magyar nyelven látott hozzá emlékei rögzítéséhez. A külföldön diplomát szerzett orvos (merthogy Magyarországon volt egy zsidók számára kizáró törvény, a numerus clausus) szeretett Budapesten élni, imádta a várost, hogy mégis, 1938 márciusában, Ausztria német megszállása utáni napon rögtön jelentkezett az amerikai követségen vízumért. Szerencséje volt, mert csehszlováknak számított, mivel a helység, ahol született, Trianon után már odatartozott, és ez a kontingens kevésbé volt telített, mint a magyar. Így hát 1939 januárjában az USA-ba emigrált és élete végéig ott élt.

Egy kivándorló a sok közül, aki a nácik elől menekült Európából. Így gazdagította Angliát a későbbi Nobel-díjas Gábor Dénes, a nagy fizikus Kürti Miklós, Amerikát zsenik sora: Neumann János, Wigner Jenő (Nobel-díjas), Kármán Tódor, Szilárd Leó, hogy csak a legnagyobbak közül említsek néhányat. Befogadták őket, és velük együtt nem ily híres, ám derék, dolgos, okos, képzett emberekből sok-sok ezret, akik gazdagították új hazájukat. A magyarság csak az elmúlt mintegy száz évben hányszor öntött ki magából jelentős népességet? „Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” a 19-20. század fordulóján, aztán a húszas évek elején, majd a nácik, utána a szovjetek elől? És 1956-57-ben. Most nem „tántorognak”, a legtehetségesebbek szépen összecsomagolva, táskájukban diplomával indulnak Európába, hogy a hazán kívül keressenek boldogulást...

Vajon hány magas képzettségű ember rejtezik a mostani fáradt, elkoszolódott, összetört hozzánk beáramló menekült között? És hány fiatal, ha nem is képzett, de tanítható, képezhető ifjú ember, aki megfiatalítaná elöregedő társadalmunkat? Nem tudjuk, mert semmiféle ismeretünk nincs róluk, csak egy arctalan egymáshoz zsúfolódó masszát láttatnak velünk. Szándékosan, hogy féljünk ettől az egységesnek látszó tömegtől. Hogy lehessen minket riogatni, uszítani.