menekültek;Röszke;

FOTÓK: TÓTH GERGŐ/NÉPSZAVA

- Az „Ígéret földje” nem Magyarország

Ha az ember elmegy Röszkére, a magyar-szerb határra, nem tud szabadulni az ott tapasztaltakról. Ha az ember elmegy a déli határra és megáll a szögesdrótkerítés mellett, megijed a látványtól és egy pillanatig képes azt hinni, ez csak fura anakronizmus, a XXI. század játéka, díszlet egy készülő játékfilmhez. 

Ha az ember elmegy Röszkére és meglátja az éjszaka érkezett menekülteket, meghallja a lábát jajongva fájlaló vándort, a segítségben reménykedők sírós hangját, ha megpillantja a Szíriában két gyermekét temetetlenül hátrahagyott asszony kétségbeesett tekintetét, akkor rögtön tudja mi a dolga. Vagy mi lenne a dolga.

A röszkeiek megtanultak együtt élni ezzel a látvánnyal, a menekültek seregével. Nincs bennük indulat, még abban sincs, akinek letapossák a mindenen átgázoló, szabad utat kereső menekülők a termésüket, vagy éppen megesznek minden ehetőt, mert fáradtak és éhesek. A röszkei ember már a koszovói áradatnál megtanulta tisztelni az idegent, elfogadni az idegen kultúrát képviselőket, de akkor azt hitte: a határ nyugodtan maradhat nyitva, nem lesz újabb migránshullám. És most itt vannak mégis, ezek az újak, ezek a még távolabbról érkezők. Akik épp oly békések, mint a Koszovóból érkezők, épp annyira vágyják a segítő kezeket és akik nap, mint nap bele akarnak kapaszkodni valami reménybe, hogy vándorlásuk és szenvedésük nem volt hiábavaló; eljutnak az "Ígéret földjére”. Még akkor is, ha az Magyarországon keresztül vezet.

A röszkeiek – eleddig – vajmi keveset tudtak szírekről, afgánokról és ezek a szírek, afgánok semmit sem tudnak a röszkeiekről. Úgy állnak egymással szemben, mint ember az emberrel. Az egyik nem gondolja magáról, hogy üldözendő, a másik nem gondolja róla, hogy üldözni kell a másikat.

FOTÓK: TÓTH GERGŐ/NÉPSZAVA

FOTÓK: TÓTH GERGŐ/NÉPSZAVA

Röszke élni akar, és ha kell, segíteni. Az emberek egy része nem bánja hogy drótkerítés választja el a szomszédoktól, sőt olyan is van, aki már várja a most gyors ütemben épülő „nagykerítést”, de a többség utálja a drótot, a pengét, a mesterséges határt. De mindenki tiszteli a másik véleményét és tudja: az érkezők, egyszerű, békés vándorok. És persze azt is, hogy van velük dolga a rendőröknek, a menekülők sem félnek tőlük; rendőr, vagy polgárőr egyre megy: jöjjön a segítség. Persze ne a tábor, mert attól már félnek, arról csak rosszakat hallottak; irtóznak az ujjlenyomatoktól, a bezártságtól, de főként attól: nem mehetnek tovább, nem mehetnek oda, ahol új élet várhat rájuk.

Mert azt már mindannyian tudják: az "Ígéret földje" nem Magyarország. Nem hallottak talán még Orbán Viktorról, nem is tudják milyen ország ez, de arról már hallottak, hogy nem európai. Röszkén ugyan senki sem bántja őket, sőt, de a mobiltelefonon érkező hírek azt üzenik: innen tovább kell állnod; itt nem szeretik a te kultúrádat, nem szeretik a te vallásodat, itt nem szeretik a te bőrszínedet.

Itt nem akarják elhinni, hogy te csak élni akarsz.

A címben is idézett mondása erős ugyan, de konkrét címzettje nincs, annak pedig, hogy Fábry Sándor a kormánnyal már kritikus hangnemet is megütő Magyar Nemzetnek adott interjút, saját szavai szerint "remélhetőleg" nem lesz következménye. Vagy, ha mégis, "akkor jól nézünk ki".