Hinni sem akarom, pedig így van: a magyar emberek többségét egy pillanatra sem rendíti meg az a látvány, amelyet a bevándorlók tömege nyújt az ország fővárosában. A magyar embereket nem hogy hidegen hagyja, még fel is bőszíti a sínekre fekvő menekülő család képe, jajongó hangja. A magyar emberek többsége erre azt mondja: minek jöttetek ide, miért akarjátok a mi pénzünket, miért fertőztök bennünket, miért veszélyeztetitek a biztonságunkat? A szélsőségesebbje azt is mondja: én bizony a Dunába tolnám mindegyiket – saját fülemmel hallottam -, majd hogy ne tűnjön embertelennek, hozzáteszi: a gyerekek kivételével, persze.
Ezt akarta Orbán Viktor? Nyilván nem ezt. Illetve ezt, de nem teljesen.
A Népszava pénteki számában megjelent két oldalas összeállításból világosan kiderül, hogy mily tudatosan készült a magyar kormányfő a közvélemény megdolgozására. Hogy magától tudta-e, vagy a tanácsadói tudatosították benne, nem tudom, de mindegy is: a lényeg ismert volt: ebben az országban nem csak a pirézeket utálják. Ebben az országban utálnak mindenkit, akire ráfogják: idegen. És ezzel az érzéssel a Fidesz – éppen Orbán intencióit követve – folyamatosan játszik; eddig az ellenzéket minősítve idegennek, magyar-ellenesnek, most a bevándorlókat. Akiknek – Boross Péter szíves közlése alapján – még a bőrszínük is eltér a mienktől, genetikailag is mások. És akik, ha nem védjük meg magunkat, kalifátust csinálnak a mi országunkból.
Itt tartunk: vezető inaktív és aktív politikusok nyílt rasszizmusánál, egy a határra kerítést építő kormánynál és a háború elől menekülők Dunába óhajtásánál. Egy olyan országnál, amelyet – sajnos csak kellő történelmi távlatból – szégyellni kell, ahol azokat átkozzák ki, akik segíteni akarnak, azokat állítják pellengérre, akik emberül szólnak, és azokat csapják be, akik egy szál semmiben, egy táskával a hátukon, egy szatyorral a kezükben hurcolják az életüket ezer kilométereken át. Kiszolgáltatott, végtelenségig elcsigázott emberek, akik azt hitték, hogy Európa más, mint Szíria, más mint Afganisztán, nekik valakik azt mondták, ezen a kontinensen megértik és segítik őket.
És akkor megérkeznek Magyarországra.
És akkor – ha valaki lefordítja nekik – azt hallják a legfőbb egyházi vezetőtől, azért nem lehet nekik segíteni, mert akkor az embercsempészeket támogatnák. Hát milyen egy hely ez, ahol a keresztény Európa megmentéséről a nem-keresztények el- és kiutasításával beszélnek? Ahol a bíboros és a miniszterelnök is el- és kiutasítja azokat, akik más vallásúak? És ahol simán becsapják a kiszolgáltatottakat.
Nem csak fegyverrel lehet ölni.
A Fidesz öt éve alatt sok mindenhez hozzászoktunk. Hovatovább ahhoz is, hogy nincs igazi ellenzék, hogy a civil szerveződések is gyengék és inkább egymás ellen harcolnak, mint a szabadságjogokért. Megszoktuk, hogy Orbán Viktor cicázik a Unióval és a partnereivel, megszoktuk, hogy gyilkosokat engedünk szabadon és most ahhoz akarnak hozzászoktatni, hogy ne segítsünk a gyilkosok ellen menekülőkön. A totális embertelenséghez akarnak szoktatni. És mi – megint – tehetetlenek vagyunk. És mi hagyjuk, hogy a szemünk láttára alázzanak meg menekülőt, menekülőket segítőket, a nekik ellentmondókat. Egy-egy halk sikoly, egy-egy vékonyka tiltakozás – erre futja most nekünk. Vajon mi kell még ahhoz, hogy mozduljon végre mindenki, aki hisz még az emberségben? Mi kell ahhoz, hogy az ellenzék egy asztalhoz ülve azonnali cselekvési tervet készítsen? Mi kell ahhoz, hogy többet tegyünk annál, mint hogy magunk is menekülünk? Mi kell ahhoz, hogy ráébresszük Orbán Viktort és társaságát, hogy ez a mi országunk is? Mi kell ahhoz, hogy ne fogadjuk el saját piréz mivoltunkat? Mi kell ahhoz, hogy elhitessük Európával: nem veszett ki ebből az országból a humánum.
Mi kell ahhoz, hogy a Duna végre kimossa a város minden szennyesét?
