Hogyan lesz a nagyvárosi kamaszok életének legmélyebb bugyraiba elmerülő, sem tapintatot, sem illemet nem ismerő filmesből gyerekesen leselkedő Móricka? Aki Larry Clark korai filmjeit látta s beül a Szégyentelek (The Smell of Us) című legfrissebb, francia színekben fellépő opuszára, az egyáltalán nem a látottak bizarrsága miatt kap a fejéhez, hanem az iménti kérdésért. Clark eredetileg fotográfus volt, filmesként pedig azzal kezdte, hogy felrúgott minden társadalmi illemszabályt, amit fel akart rúgni ahhoz, hogy szabadon belelásson a figyelem perifériáján lébecoló városi kamaszok már régen nem gyermekded titkaiba.
Leghíresebb filmjében, a Kölykökben New York utcáin hajtja végig gördeszkás tini hőseit az akkor még csak neves fotográfusként ismert Larry Clark. Az az 1995-ös bemutatkozó darab el is jutott Cannes-ig, így a kíméletlen szókimondásával, egy szubkultúra vadul őszinte szociográfiai bemutatásával egycsapásra híre ment az állóképektől a mozgóképekhez pártolt rendezőnek. Az ugyancsak híressé (hírhedtté?) lett Genya a velencei fesztiválon vágta mellbe a nézőket 2001-ben, míg egy évvel később a Ken Park című döbbenete Thessalonikiben robbantott ki forró vitákat. (Ez utóbbi a szülők és a kamaszok nemzedéke közötti ellentét feloldhatatlanságára hoz félelmetes példákat.)
Ezekben a filmekben csupa szociológiai nehéz esetnek számító szituációkat mutat. A drogok, szex, pia kamaszkori változatainak, az egyfajta kegyetlen önpusztítás ifjúkori módozatainak egész képcsarnokát mutatják fel első filmjei. És mert a nagyvárosi bandázós kamaszélet olykor irtózatosan taszító bugyraiba is lement filmjéhez egy-egy felfedezésnyi „borzalom-gyöngyszemért”, közben óhatatlanul beleláttatott a tinikhez rendelt felnőttek szülői világának legpiszkosabb titkaiba, mérhetetlen önzésébe is.
Nehéz volt nézni ezeket a filmeket. A kamaszkorban elkövetett gyilkosság és szexuális végletek éppen olyan keresetlen nyíltsággal kaptak képi megfogalmazást Clark szinte érzéketlen dokumentálásában, akárcsak a szülői tunyaság és önzés. Hízelgőnek semmiképpen nem mondhatók ezek a munkák, Clark nem is kapott soha magas nézettségi indexet. De elárult valamit a tizenévesesek mélységes (és fel nem fogott) válságáról, céltalanságáról, amit legfeljebb közhelyek szintjén ismert a felnőttek világa, már amelyik része odafigyelt.
Ahogy Clarknál eddig mindig, a Párizsban, francia nyelven felvett Szégyentelenekben is egy csapatnyi gördeszkás tini, csupa civil szereplő adja elő az életképeket, melyek megdöbbenteni hivatottak a nagyérdeműt. Valahol az Eiffel-torony környékén, terekkel, lépcsőkkel vegyes színtéren jönnek össze, gördeszkás mutatványokkal szórakoztatják magukat és egymást (vannak még egyáltalán életre-halálra gördeszkás bandák?), isznak, lötyögnek, dugnak (igen, ez a szó illik a műveletre), drogoznak és izzadt testtel buliznak. Csupa ismerős szitu, Clarktól magától is ismerősek.
Vajon az újdonság, ahogy egy részegen az utcán elheverő, s előzőleg megalázott hajléktalan sliccére odatapad a kamera szeme, hogy lássa, miként nedvesedik át a jóember gatyája, s folyik el a húgy? A Rocksztárnak becézett hajléktalan személyében ráadásul maga Larry Clark van jelen pár kínosan semmitmondó szituációban, de ugyanúgy nem hordoz figurája semmiféle emberi súlyt, ahogy szereplői is jóformán csak bábok.
Mert van itt ugyan rengeteg szexnek látszó igyekezet, meg meztelenség, vannak verejtékes testek, szőrös lábak és egyéb, a nagyon közeli mutatástól alig felismerhető intim testtájak is, de minél gyakrabban dugja orrunk alá ezeket Clark, annál nyilvánvalóbban kiürül minden saját jelentés a fénylő hasak és megdolgozott fenekek, igyekvő lökdösések látványából. Nem a testiség szexipari elidegenedettsége, nem az érzelmi közöny, a lélek hiánya süvít ki a jelenetekből, hanem az a furcsa érzés, hogy itt leselkedésre van kényszerítve a néző.
Kukkolunk. Ne szépítsük, Clark nem a nyers ösztönök uralmát leplezi le, hanem magát, amint kukkol. Sőt, olykor, mint Móricka, felfedezi, hogy mijük van a fiúknak és azt milyen sötét dolgokra lehet használni. Ezzel szemben nincsenek érdekes, karakteres figurák. A soványka történetben az egyik gördeszkás tini, egy angyalarcú srác a rá gerjedő férfiaknak pénzért adja el magát. Mórickás rácsodálkozás a mai szexpiac mocskára, ahogy többször látjuk, milyen fapofával tűri, hogy gyömöszöljék. És kukkolhatjuk, ahogy a film nagyközeliben mutatja, hol történik a gyömöszkölés (illusztráció biológia órára).
Van homoszexuális tiniszerelem, van széparcú leány is, aki gyújtogatni szeret. Van egy fiú, aki mindent videóra vesz, de semmi jelentősége, a felvételeket a film sem használják semmire. Ahogy a Ken Parkban, Clark a Szégyentelenekben is elővezeti a tiniöngyilkosság drámáját, de nem sokat bíbelődik vele, hogy emberi drámává mélyítse. Maximum a lábujjszopogatás, mint a szexuális önkívület csúcsa, mondhat valami újat. Annak, akit érdekel.
Ami igazán érdekes lehetett volna, az csak a végén, nagyon vékonyka érvényességgel kap hangot: az, hogy – előző filmjeinek a társadalom szélére szorult kamaszaival szemben – mostani hősei leginkább nagypolgári családot, polgári környezetet tudhatnak maguk mögött. Mocskosat, az igaz, de jómódút. Csoda tudja, Clark mit akar sugallni a hőseiről, hogy garázdák vagy lázadók. Tény, hogy a végén felgyújtanak egy roncsautót. Mi ez a Zabriskie Point sziklavillájának égbeszökellő robbanásához? (Jó, az Antonioni volt.)
(Szégyentelenek **)
