;

Orbán-kormány;

- Nem látta Magyarországot?

Elmentek a fiúk... És soha többet nem jöttek vissza. Őszi délután volt. Álltunk a gimnázium bejáratának lépcsőjén és vártuk az egyetemistákat. Naponta jöttek, pezsdítő szertartás volt. De azon a napon elmaradtak. Később megtudtuk, történelmi esemény részesei lettek, Magyarországon kitört a forradalom. Sosem derült ki, igazán mit csináltak, merre jártak, hősök voltak-e vagy csak sodródtak a lázongó tömeggel. Ami bizonyos volt: el kellett menniük. Emigráltak. Kétszázer magyar vágott neki 56 őszén a világnak. Ausztriába, Németországba, Svájcba, Kanadába, Amerikába, Ausztráliába hajtotta őket a kétségbeesés, az elégedetlenség és a haláltól való rettegés.

De levelek, titkos üzenetek azért érkeztek. Megértő fogadtatásról, szolidaritásról, egy más világról, ahol különös emberek élnek, akik már-már testvérek gyanánt nyújtották karjukat a menekültek felé. Nem kaptak könnygázt a szemük közé, nem állt eléjük fegyveres katona. Julianna holland királynő még magyarul is képes volt egy mondatot megtanulni: Isten hozzáddal fogadta a magyarokat, és türelemre, nyugodtságra intette alattvalóit.

A sajtó sokáig az 1956-os magyar exodust nevezte a legnagyobb európai menekültáradatnak a második világháború vége és 1990 között.

Mert persze voltak más nekirugaszkodások is. De ki beszél ma már a másfél millió kitántorgottról, az elszegényedés és a kereseti lehetőségek hiánya miatt elmenekülő iparosokról, parasztokról? A kendős nénikékről és csizmás bácsikákról, akik batyuval a hátukon, nyelvtudás és helyismeret nélkül felkeveredtek egy hajóra, hogy a tudatlanok bátorságával átszeljék az Óperenciás tengert.

És mennyien mentek el a rendszerváltás után! Ők, akik jól vannak, és azok, akik még élnek az egykori emigránsok közül, mit szólnak a friss magyar drótkerítésekhez, a határvadászokhoz? Hallották-e Papp Károly rendőrfőkapitány minapi bejelentését, miszerint katonákkal, lovakkal, kutyákkal állnak majd az elcsigázott menekültek elébe, meggátolva az emberözön behatolását. Újabban középiskolás rendőröket is bevetnének (Hitlerjugend?!) a nagy messzeségből érkező, lesántult, éhes szomjas emberek, férfiak, nők és csecsemők megfékezésére.

Ugyan, mitől retteg a kormány, mitől riadoznak a Koppány-lelkű honfiúk? Nem fogják fel, hogy a kutya se kívánkozik itt a Kárpát-medencében maradni? A menekültek alig várják, hogy tovább álljanak egy olyan országból, ahol minden képzeletet felülmúló, szégyenteljes fogadtatásban van részük és ahol komolynak hitt államférfiak bőrszínt emlegetnek.

Ellenzéki politikusok, ingadozó kormánypártiak, civilek és felháborodott magánemberek próbálják menteni, ami menthető. De az ő pironkodásuk kevés a bűnbocsánathoz. Magyarország szinte az egyetlen fehér folt a megoldást kereső színes Európában, ahol pusztába hullik István király, Ferenc pápa, sőt Jézus szava.

De sokszor sóhajtottuk el a legnehezebb időkben: Európa messzire van! Milyen igaz! És mit gondoljunk József Attila előtolakodó sorairól:"Magyarország messzire van....Uram, nem látta Magyarországot?"