"Jómagam írhatok, kiadhatok, amit akarok – ám nem ez a fontos. Az igazi kérdés az: megírhatja-e egy vidéki újságíró, amit akar? Úgy hiszem, nem” – nyilatkozta nemrégiben a német, Der Freitag című lapnak Esterházy Péter.
Most is a lényegre tapintott az író. A rendszerváltást követően tizenöt évig a megyei sajtóban dolgoztam, ismerem ezt a világot. A szemléletét, a mentalitását, gondolkodásmódját, reflexeit.
Valójában a megyei sajtóban nincs nyilvánosság, vagy csak olyan szűk, amit már nem lehet annak nevezni. Semmi esetre sem írhat szabadon a megyei napilapnál dolgozó újságíró – erősíthetem meg Esterházy sejtését. Ugyanakkor már régen nem dolgoznak ezekben a szerkesztőségekben olyan emberek, aki még meg akarnak valamit írni. A megyei lapok szerkesztőségeit olyan mértékben behálózta a politika, hogy ezek a médiumok alig-alig alkalmasak a helyi hatalom ellenőrzésére. A politikai pártok – névlegesen a megyei önkormányzatok, polgármesteri hivatalok és újabban kormányhivatalok – befolyása alá kerültek ezek a lapok. Hogyan?
Éves keretszerződést kötöttek a térség egyetlen megyei napilapjával, leggyakrabban több tízmillió forintos értékben, amelyben a kiadók vállalták, hogy beszámolnak az önkormányzatok és/vagy a kormányhivatalok rendezvényeiről, eseményeiről, megjelentetik azok sajtóközleményeit és rendelkezésre állnak, ha a megyei elnök, a polgármester vagy a kormányhivatal vezetője interjú lehetőséget kér.(A pénzért vásárolt szívességek sora ennél hosszabb.) A lapoknak választani kellett: vagy betöltik eredeti feladatukat és a helyi társadalom és politika őrkutyái lesznek vagy a hatalom ölebei. A lapok odafeküdtek a helyi hatalom lábához, amikor aláírták az említett keretszerződéseket. Ezzel vazallusaivá váltak a megyét irányító politikai garnitúrának. Ilyen körülmények között fel sem merülhet, hogy egy újságíró „külön utakat” keresve oknyomozást folytasson, szókimondó publicisztikát írjon, sokoldalúan és hitelesen tudósítson. A kiadó és a helyi politika közötti szerződés éppen ezt zárta ki végérvényesen.
Mindazok, akik komolyan vették az újságírás alapkövetelményeit már régen elhagyták a megyei szerkesztőségeket, mert érdemi munkára ott nincs mód. A megyei lapok – nem volt mindig ilyen rossz a helyzet – az elmúlt években szerkesztési elvként alkalmazzák az öncenzúrát, a kényes témák elhallgatását, a fontos emberekről a „vagy jót vagy semmit” gyakorlatának mindennapokba ültetését. A megyei lapok – tisztelet a kevés kivételnek – ma nem szólnak semmiről, arról viszont bőséggel. Közben a kiadó- és szerkesztőségvezetők nem szűnnek panaszkodni, hogy fogy az olvasó, ami mögött a Gutenberg-galaxis alkonyát látják, de az a legritkábban jut eszükbe, hogy gyenge minőségű terméket igyekeznek értékesíteni, amelyre érthető okok miatt drámaian csökkent a kereslet. A vidéki középréteg elszegényedése csak ráerősít erre a folyamatra.
Mert egy újság, egy megyei napilap is attól lenne izgalmas és olvasmányos és vele eladható, ha hagynák szabadon írni az ott dolgozó újságírókat. Ám ehhez ma már szinte minden alapfeltétel hiányzik.
