Az európai radikális baloldal reménysége, mi több, sztárja volt Alekszisz Ciprasz. Az Európai Parlamentben Egységes Európai Baloldal frakciója tavaly őt látta volna szívesen az Európai Bizottság élén, s bár persze esélye sem volt arra, hogy versenyre keljen Jean-Claude Junckerrel, a szociáldemokratáktól balra állók úgy érezték, végre van valaki, aki lendületet adhat nekik.
Ciprasznak minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a radikális baloldal vezéralakjává váljon. Fiatal, ambiciózus, s remek rétor. Mindenkivel képes elhitetni azt, hogy amiben hisz, az nemcsak neki, nemcsak pártjának, hanem egész Görögországnak is jó. Erőteljes túlzás lenne azt állítanunk, hogy a Sziriza elnökeként konstruktív politikai vezető volt hazájában. Élesen bírálta az előző kormányt, amely ha nem is nagy meggyőződéssel, de kiállt a hitelmegállapodás mellett, s azt ígérte honfitársainak, amennyiben ő kerül hatalomra, minden egy csapásra megváltozik. Nem fizetik vissza a hitelt az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank, valamint a Nemzetközi Valutaalap trojkájának, mert erre nincs is szükség, hiszen Athén úgy is az euróövezetben maradna, ha nem tenne eleget kötelezettségeinek. Azzal érvelt, hogy ezt a kockázatot, mármint Görögország kizárását az eurózónából, senki sem merné bevállalni.
Honfitársai hittek neki. Afféle szektavezérként vakon követték. Bíztak benne, mert abból indultak ki, tényleg van jobb megoldás azoknál a megszorításoknál, amelyek miatt oly gyorsan és oly rohamosan zuhant az életszínvonaluk, s melyek nyomán egy ideig a 27 százalékot is meghaladta a munkanélküliség aránya. Végre van valaki, aki szembeszáll a megszorítások agytrösztje, Németország és az Angela Merkel-Wolfgang Schäuble duó ellen – gondolták.
Ebben rejlett Ciprasz titka. Az ígéreteket némi nacionalizmussal ötvözte. A múltban számos példát találunk arra, hogy ez az elegy mennyire sikeres tud lenni. Ám azt is a történelmi tapasztalatból tudhatjuk, hogy előbb-utóbb elérkezik a szomorú felismerés…
Ciprasz sikerében szerepe volt hűséges fegyverhordozójának, Janisz Varufakisz volt pénzügyminiszternek. Egyszer talán megtudjuk, milyen volt a kettejük közötti munkamegosztás, fény derülhet arra, hogy Ciprasz diktálta-e az euróövezeti pénzügyminiszterekkel folytatott tárgyalások teljes elszabotálását, vagy Varufakisz egyszerűen átverte a miniszterelnököt, azt imitálva, hogy minden sínen van, ők fognak nyerni, s a közös valutát képviselő államok tárcavezetői térden állva könyörögnek majd azért, hogy Athén az euróövezetben maradjon.
A Sziriza-kormány azonban nagyon elszámította magát. Egyrészt azért, mert a nagy szövetségesnek tekintett Oroszország segítségére nem számíthatott, másrészt pedig mert abból indult ki, hogy az egyedüli ellenfél Németország, ám a többi uniós tagországgal simán két vállra fekteti Berlint. Csakhogy a görögök euróövezetben tartásának legnagyobb ellenzője nem is Merkel vagy Schäuble volt, hanem azok az államok, amelyek átestek a legkeményebb megszorításokon, s döbbenettel figyelték, hogy Athén mindent meg akar úszni.
Ciprasznak több mint fél évig tartó kormányzás után kellett felismernie, mennyire elhibázott stratégiát követett. Egyik napról a másikra kellett rádöbbennie arra, hogy kockára tette az egész ország sorsát. A megszorításokat nem kerülheti el, mert ha ezt tenné, senki sem adna segédkezet a szakadékba zuhanónak.
