Az új korszak első kanárija a Sziriza volt, amely jelezte a bányában, hogy robbanás várható – írta még június elején az olasz Corriere della Serában a mind sikeresebb rendszertagadó pártokról Massimo Franco politikai elemző. Akkor még nem tudhatta, hogy a rózsaszínben-vörösben játszó görög kanári, amely jobb- és baloldali társaihoz hasonlóan „a kormányzást a tereken használatos hangosbeszélő meghosszabbításának tekinti, mert azt hiszi, hogy hangosbeszélővel meg lehet oldani az ország gondjait,” végleg bereked. Mint, ahogyan azt sem lehetett akkor még tudni, hogy egy újabb vörös kanári köszörüli a torkát, mégpedig nem Európa válság-perifériáján, hanem Nagy-Britanniában, ahol szeptember közepén derül ki: a fejenként három font ellenében regisztrált tagság, kit választ a brit Munkáspárt, a Labour Party élére Ed Miliband utódának, akinek öt év múlva szembe kell szállnia David Cameron kormányfő konzervatívjaival. Egyelőre erre minden esélye megvan a 66 éves szélsőbaloldali politikusnak, Jeremy Corbynnak. A szikár, biciklin járó, vegetáriánus, ősz veterán, vérbeli egalitáriánus szoci, népbarát mozgalmak aktivistája, az ordas kapitalizmus ellensége. A szakszervezetek erősen támogatják.
Corbyn eltörölné a királyságot, feloszlatná a felsőházat, egyesítené Írországot, és magasabb adót róna ki a gazdagokra. Szerinte hiba volt felvenni a NATO-ba a Varsói Szerződés hajdani tagországait... Beválthatatlan populista szóvirágok, nem csoda, ha a választók többsége nem tudja elképzelni az ország kormányfőjeként, bár a megfigyelők figyelmeztetnek: a szigetország társadalmi összetétele változik, a szegények pártfogója szert tehet még szélesebb népszerűségre is.
Tony Blair is veszélyt szimatol, a múlt héten éles hangon kikelt Corbyn ellen a The Guardianban, hogy aztán hasonló hangnemben beszéljen róla egykori pénzügyminisztere és kormányfői utódja, Gordon Brown is. Blair szerint megsemmisülés vár a Munkáspártra, ha az újjáéledő radikális balszárny képviselőjét választják meg vezetőnek, ha „holdkórosként menetelnek a szakadék felé". Mert a "hagyományos balos alapállásból" ma már nem lehet választásokat nyerni. Szerinte a győzelemhez az kell, hogy a párt vonzó legyen a széles választói bázisnak és bírja az üzleti-vállalkozói szféra támogatását is. Blair nemcsak azt látja, hogy Corbyn toronymagasan vezet a jelöltek között, hanem azt is, hogy nagymértékű államosítást akar az energiaszektorban, újranyitná a szénbányákat, emelné a személyi jövedelemadó felső kulcsának mértékét és valamilyen formában mérlegelné a Labour termelési erőforrások köztulajdonba vételéről szóló régi alaptézisének visszaemelését a párt alapokmányába. A híres IV. záradékot „a termelőeszközök, az elosztás és az árucsere köztulajdonba vételéről”, amely 1917-től 1992-ig szentsége volt a Munkáspártnak, s amelyet meglehetős fondorlattal és a szakszervezetek kiátkozását kiváltva még Blair töröltetett a programból.
Blair nem véletlenül nyilatkozott meg ennyire drámai módon. Talán többet tanult a Szovjetunió és „létező szocializmus” gyakorlatából, megtanulta, hogy a tulajdon marxi társadalmasítása a köztulajdonba vétel jobb- és baloldali populista jelszavává silányítva nem jelent mást, mint egyszerű államosítást, amikor is az államosító az „akkor most ki kezelje a tőkét?" egyszerű kérdésével szembesül, s pillanatok alatt kialakul az a komprádor, ideológiailag-anyagilag simulékony elit, amely kiszolgálja a mindenkori hatalom érdekeit. Meglehet, Blairt nem a politikai gazdaságtan megfontolásai vezetik, csupán az a hatalmi taktikai felismerés, amely a 80-as, 90-es években is: a radikális baloldal gazdaságpolitikája reménytelenül kollektivista, ideológiája állami, taszítóan vállalkozásellenes.
Kapitalizmus-, tőke- és globalizációellenes. És akkor ott vagyunk Massimo Franco bevezetőben rikácsoló kanáriájánál: Európában a kifejezetten bal- és jobboldali populizmus hatalomátvétele fenyeget, mondja, mert az életszínvonal szinte szakadatlan emelkedésének évtizedei után egyre nyilvánvalóbb az egy helyben topogás és az elitek tekintélye megkopott. Ez a fajta populizmus Északon és Nyugaton, valamint Kelet-Európában inkább jobboldali, Délen inkább baloldali színezetet ölt. Franco emlékeztet rá, hogy Olaszország az europopulizmus éllovasa volt. Hiszen baloldalon ott jött létre Beppe Grillo 5 Csillag nevű mozgalma, a jobboldalon pedig az Északi Liga. Ugyanakkor mindkét populista mozgalom be is bizonyította már, hogy sehová nem képes elvezetni az országot. Mindkettő meg is állt a növésben, holott volt idő, amikor feltartóztathatatlannak látszottak. Olaszország azóta ismét előfutára lehet Európának, de valami másban: meredeken csökken a választási részvétel. Mert igaz, hogy a populista pártok már eljátszották a csalódottak jelentős részének bizalmát, viszont a fősodor pártjai ettől nem lettek népszerűbbek. Egy beteg demokrácia súlyos tüneteként egyfajta választói sztrájkmozgalom van kifejlődőben.
Massimo Franco: beteg az európai demokrácia. Jürgen Habermas német filozófus: megszűnt a politika és a piac egyensúlya, ez pedig a jóléti állam végéhez vezetett. Francis Fukuyama: Amerika az esélyek, Európa a kimenetelek egyenlőségét hirdeti. Nem egyenlő egyéni esélyeket vár, hanem erős állami közszolgáltatásokat, s ha ezek a megszorításokkal veszélybe kerülnek, úgy gondolja, a jóléti állam diszfunkcionális, csalódottságában pedig ahhoz a populista-demagóg szélsőséghez csapódik, amelyik azt ígéri, helyreállítja a „rendet”.
A 60-as évektől azért változott Fukuyama „kimeneteli” Európája, amit Blair akkor észrevett. Valamennyi progresszív pártnak az volt a problémája, hogy összetört a homogén osztályalap. Az új tömegtársadalom lakói pedig már nem adományt akartak, hanem szabadságot, hogy többet kereshessenek, és elkölthessék a pénzüket. Másféle kapcsolatot akartak az állammal: partnerek vagy polgárok óhajtottak lenni, nem segélyezettek vagy kliensek. Blair „harmadik utas” baloldalisága ehhez igazodva igyekezett megreformálni a kormány és az állam szerepét; próbált kapcsolatot teremteni a polgár és a társadalom felelőssége között, szociális alamizsna helyett segítő állami kéznyújtást ígért.
A „harmadik út” a 2008-as válsággal kifulladt, képtelen volt megújulni, önmagát újraformálni. Ha pedig a polgár nem talál választ a centrumban, a szélek felé sodródik, a meglévő elitek pedig kezdik körbeudvarolni. Van rá esély, hogy a brit Labour is populista fordulatot vesz. Annak idején a magyar baloldal nem volt vevő a sikereit akkor már nagyjából maga mögött tudó, kifulladó Blair „harmadik utas” modernizációjának. Ám, szinte biztosak vagyunk benne, hogy egy populista fordulat azonnal élénk visszhangra találna a magyar vörös kanárik körében. Akik legott programot is alkotnának, amely nem volna más, mint a Fidesz-program bukásra ítélt, hasztalan tükörképe, s amely ismét a Fideszt segítené hatalomba. A vereség megsemmisülésénél csak egy borzalmasabb történhetne: ha egy populista „új-baloldali” programmal győznének.
