A balliberális irányultságú hetilapot Jacob Augstein, a Der Spiegel alapítójának fia szerkeszti. A Németországban is jól ismert írónak a magyarországi helyzettel kapcsolatos kérdésekre adott válaszaiból idézünk:
„A nyolcvanas évek végén Orbán Viktor rokonszenves, nagy reményeket keltő fiatal lázadó volt. Fordulata 1993 végén, Antall József halálával kezdődött. Felismerte, hogy Magyarország politikai térképéről hiányzik egy korszerű jobboldali párt. Nem volna ezzel semmi baj, ha nyugati mintájú konzervatív vagy liberális pártot hozott volna létre – de ehelyett populista mozgalmat épített fel. A magyarok szívesen merülnek el az önsajnálatban, s Orbán megerősít bennünket ebben. Ügyesen játszik a magyarok bizonytalanságával, ahogyan ezt már sok elődje tette századokon át – s felveszi ehhez a rebellis fiatal pózát. Ahelyett, hogy felelősséget vállalna, a magyarok indulataira épít és gerjeszti félelmeiket. Orbán nem államférfi.”
„A magyarok reggel acsarkodnak Brüsszel ellen, délután pedig megnézik, megjöttek-e számláikra az uniós kifizetések. Természetesen Európához tartozunk, ám egy ilyen kis országnak nehezére esik évtizedek elnyomása után mindjárt lemondani az önállóságról. Ez pedagógia kérdése. Orbán, ahelyett hogy megmagyarázná az országnak, mire használja kormánya az EU pénzét, nagy garral támadja Brüsszelt. Miközben egyes kérdések nagyon is jogosak: vajon az unió vagy az államok feladata bevándorlási kvótákat megszabni? S vajon csakugyan egyformák Németország és Magyarország érdekei?”
„Mit akar Orbán ma Putyinnal, rejtély. Bizonyára függünk az orosz gáztól és olajtól, de magyarázat ez arra, hogy Putyin fényes fogadtatást kap Budapesten, miközben a többi európai állam hátat fordít neki? Orbán nem is titkolja csodálatát a tekintélyuralmi rendszerek hatékonysága iránt – ugyanabból a kottából játszik, mint Erdoğan török elnök, ki maga sem makulátlan demokrata. Nem tudhatom, komolyan gondolja-e Orbán Putyinnal – úgy sejtem, mindenekelőtt azt akarja megmutatni, hogy Magyarország önállóan cselekszik.”
„Bármilyen csinos is az Orbán–Simicska-háború epizódja, nem jelenti, hogy a magyar demokrácia ügye jobban állna. Kettejük viszálya harc a Fideszen belül a két klán, a politikusoké és az üzletembereké között, a nagy pénzért, a hatalomért és a befolyásért.”
„Nincs közvetlen nyomás az alkotókra, de a kormány ellenőrzi, hová jut a pénz, így közvetett a nyomás: melyik színház, melyik kiadó kap támogatást, milyen játék- és tévéfilmeket készítenek. Az Orbán-rendszer ily módon igen erősen beavatkozik a kultúrába, és ez nagyon veszélyes. (...) Jómagam írhatok, kiadhatok, amit akarok – ám nem ez a fontos. Az igazi kérdés az: megírhatja-e egy vidéki újságíró, amit akar? Úgy hiszem, nem. S ott van a kérdés, kiket érünk el. A kiváló liberális hetilap, az Élet és Irodalom húszezer példányban jelenik meg. Ez már valami – de nem igazán sok egy tízmilliós országban. S ki jelenhet meg a közszolgálati tévében? Engem például már éve óta nem hívnak...” - mondja Esterházy Péter a Der Freitagnak adott interjújában.