Van gyakorlata az emberi szörnyetegek ábrázolásában. Színleg makulátlan úriember, gondosan elegáns öltözékben, udvarias, már-már behízelgő modorral, amúgy pedig maga a sátán, aki pontosan kitapasztalta a hatalom természetrajzát, és kiépítette azt a birodalmát, amiben látszólagos törvényi eszközökkel azt az aljasságot teheti meg, amit csak akar, miközben elvileg akár még tiszta is marad a keze. Ugyanakkor mindenki tudja róla, hogy ő a véres kezű diktátor, a formátumos szörnyeteg.
Puccini pontosan tisztában volt vele, hogy nem írhat olyan líraian szép zenét számára, mint amilyen a Bohémélet muzsikája, lidércnyomásosan hátborzongató zenét szerzett, amit Fokanov, kiengedve messze zengő baritonját, el is énekel. De színészi szempontból is jól hozza a figurát, egy olyan embert, akivel végképp elszaladt a ló. Az nem állítható róla, hogy totálisan elvesztette a kontrollját, hiszen a maga szempontjából nagyon is tudja, mit csinál, de átlép minden határt, és ezt már természetesnek is veszi.
A Fokanov által megformált rendőrfőnök látszólagos úriembere mintha higgadtan megfontolt lenne, de aztán gonoszul villan a szeme, idegesen kapkodóvá válnak a mozdulatai, politikai fogolyra, felvilágosult eszméket vallókra, szerelmével üldözött nőre egyaránt végveszélyt jelent, mert maga a romlottság megtestesítője. És mindezt Fokanov meg is jeleníti.
Tévedés, hogy a Tosca szerelmi háromszög dráma, melyben a címszereplő és Cavaradossi imádják egymást, de közéjük tolakszik az elvetemült báró, és ez mindhármuk halálával jár, sőt még Cavaradossi barátját is magukkal rántják a megsemmisülésbe. Természetesen erről is szó van, de ennél sokkal, de sokkal többről. Arról, hogy az elfajzott diktatúra már a magánéletbe is betör, a legtisztább szerelmet is megmérgezi, lehetetlenné teszi a létezést.
Három évvel ezelőtt a Miskolci Operafesztiválon, élete egyik legjobb rendezésében, Vidnyánszky Attila ezt fajsúlyosan megjelenítette. Az avasi kilátónál adatta elő a Toscát, ahol Zeke Edit díszlettervező roncsautókkal, szétroncsolt tárgyakkal kapásból megmutatta, milyen pusztításra képes a diktatúra, mennyire fojtott itt a légkör. Amikor pedig megjelent a gigantikus létszámú kórus, egyáltalán nem csak ünnepi diadalmenetről volt szó, a tagjai jelképezték a népet, melyen látszott a meggyötörtség, reményvesztettség, és tán még az is, hogy vezényszóra, utasításra ünnepelnek. Betöltötték az óriási teret, egyszerre voltak kiszolgáltatottan elesettek, de a nagy tömeg ugyanakkor fenyegető is volt, éreztetve, ha nekilódulna, lázadna, kő kövön nem maradna, csak egy kis gyúanyag kell, ezért lehetnek olyan veszélyesek akár Caravadossi felvilágosult eszméi, vagy barátjáé, Angelottiéi, akit már bebörtönöztek, megszökött az Angyalvárból, és most bújtatja.
Nagy Viktor a margitszigeti verzióban viszont be se hozza a kórust a színpadra, elég érthetetlenül szinte üresen hagyja inkább tátongani a jókora teret. A kórus tagjai éppen hogy csak látszanak a színfalak mögül, így igazából nem testesítenek meg semmit, nem válnak veszélyes tömeggé, de elesettségük sem különösebben érezhető, vagyis a nép szinte nem jelenik meg.
Tosca viszont ettől még nagyon is jelen van, Béatrice Uria Monzon francia mezzoszoprán jóvoltából. Hihető az áradó szerelme, a feltétel nélküli odaadása. Jól játszik, jól énekel, bár az első felvonásban még nem tombolnak kellően a szenvedélyek, nincs még az az őrületes érzelmi amplitúdó, amit Puccini zenéje megkíván. Uria Monzon bírja szuflával, a féltékenységtől a kibírhatatlan aggódásig, a nőiesség vonzerejétől a teljes összeomlásig sok mindent megmutat, hangban és játékban egyaránt. Tosca imája az ő előadásában megrendítően fájdalmas.
Cavaradossi szerepében a chilei tenor, Giancarlo Monsalve nem ennyire erőteljes. Azt azért nehéz róla elhinni, hogy potenciális veszélyt jelent erre az eldurvult rendőrállamra, és, hogy rettenthetetlenül ellenáll a kínvallatásnak. A szerelmes férfi viszont nagyon is hihető róla, elszántan térdel Tosca lába előtt, megbabonázva néz a szemébe, reménykedve szorítja a kezét.
Kesselyák Gergely, aki az avasi kilátónál szinte lehetetlen körülmények között vezényelve juttatta el rendkívüli szenvedélyességig a Miskolci Nemzeti Színház Zenekarát, most először keményen küzd ugyanezért, és bizony az első szünetben már az egész produkció miatt többen húzzák a szájukat, hogy azért ez nem az igazi. De aztán alaposan belelendül a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara is, és nem csupán a hőmérséklet miatt válik magas hőfokúvá a produkció.
A jó öreg Puccini pontosan tudta, mi a hatás, sőt olykor a hatásvadászat, meg a giccs határán járt, miközben félelmetesen ismerte az emberi természetet, meg a szívbe markoló dallamokat. Nagy Viktor sok tekintetben elavult rendezésének javára írható, hogy eltalálja azt a vékony határmezsgyét, ahol nem fordul át sziruposba, vagy öncélú rémtörténetbe a produkció.
Öröm a hatalmas nézőteret operaelőadáson dugig látni, és végül az is öröm, hogy jókora sikere van az előadásnak.