A Vlorai-öbölnél található mindössze 12 négyzetkilométeres sziget adottságai stratégiai szempontból is rendkívül kedvezőek, hiszen a Földközi-tenger egyik legfontosabb tengerszorosa,az Otrantói-szoros bejáratánál helyezkedik el, amely elválasztja egymástól az Adriai- és a Ión-tengert. Évszázadokon keresztül földi halandó nemigen tehette be ide a lábát, mivel remek elhelyezkedésének köszönhetően különféle hadseregek állomásoztak a szigeten. Itt vert tanyát a római, az ottomán, a görög, az olasz, majd a német hadsereg.
A második világháborút követően ez az aprócska terület Enxer Hoxha (a magyar sajtóban sokáig – helytelenül - Hodzsának írták a nevét) Albániáé lett. Amíg azonban a szkipetárok földjének diktátora jó viszonyt ápolt a Szovjetunióval, afféle ajándékként Sztálin Vörös Hadseregének ajánlotta fel, hogy innen figyelhessék a Földközi-tengeren zajló gyanús történéseket. Nem volt ez nagy lemondás részéről, mert az albán hadsereg alkalmatlan volt bárminemű ilyen jellegű kémtevékenységre. Enver Hoxha csak arra volt képes, hogy saját hazájában vezessen be rémuralmat, mindenkit felügyeljen rettegett titkosszolgálata, a Sigurimi révén.
A szigeten aztán az ötvenes évektől jelentős csapatokat vont össze Tirana. Az itt szolgálók, amint ez Albániában a rendszerváltásig természetes volt, elképesztő agymosáson estek át. "A nap 24 órájában csak a háborúra gondoltunk. Hatalmas pszichés nyomás nehezedett ránk” – emlékezett az AFP hírügynökségnek mesélő 61 éves Mihal Lule, aki 17 éven keresztül élt a szigeten. „Innen lényegében Gibraltárig fel lehetett mérni a Földközi-tenger történéseit.
A Sztálin örökébe lépő Nyikita Hruscsov pártfőtitkárnak nagy tervei voltak ebben a térségben. 1958-ban el is látogatott a szintén a Vlorai-öbölben található Pashaliman tengeralattjáró-bázisra. Hosszú hatótávolságú rakétákat és hadihajókat akart ide telepíteni. Az albán katonák mindenesetre örültek, amíg oroszok is tartózkodtak a szigeten. „Az élet elviselhetőbb volt a vodkájukkal” – magyarázta az egykor büszke hadfi. Csakhogy Hruscsov lazább politikája már nem volt Hoxha ínyére, aki szakított Moszkvával.
Miután Albánia és a Szovjetunió viszonya elmérgesedett, Enver Hoxha ki is tessékelte a szovjeteket a szigetről. Ennek persze súlyos gazdasági és politikai következményei lettek, teljes lett a paranoia a vezetésben. Xoxha egészen 1985-ben bekövetkezett haláláig a szovjetek, vagy Tito támadásától tartott. Mindenesetre a szovjetekkel való szakítás után az albán kommunista vezető hamar rátalált új szövetségesére: Kínára. Peking rengeteg pénzzel segítette egyetlen igazán megbízhatónak tartott európai szövetségesét, például bivalyerős rádió átjátszókat építtetett, minek köszönhetően Magyarországon is kiváló minőségben volt fogható az albán rádió magyar adása.
Természetesen Peking is érdeklődést mutatott a stratégiailag fontos sziget iránt, s a szovjetek után kínaiak érkeztek ide. Ez azonban nem volt túl pozitív változás a továbbra is itt állomásozó albán egységek számára. A vodkázgatásoknak vége szakadt. „A kínaiak sokkal aszkétikusabb életet éltek” – magyarázza Lule. A hetvenes évek végén aztán Kínával is összekülönbözött Enver Hoxha, így katonáiknak is távozniuk kellett innen. Az albánok magukra maradtak. Az ő helyzetük jellemző volt országukéra. Albánia is magára maradt a világban, „önellátásra” állt be, aminek a lakosságra nézve csak negatív következményei voltak. Az üzletek üresen tátongtak, nem volt élelmiszer, nem volt semmi.
A sziget rendkívüli izgalmakat jelenthet mindenki számára, akit érdekel némi időutazás Albánia sötét múltjába. Miközben Tiranában, illetve a városokban már csak elvétve találhatunk hatalmas, igencsak megkopott feliratokat a kommunista Albánia nagyszerűségéről, itt még számos árulkodó nyomra lelhetünk. Vörös csillagokra, s a Hoxha-féle rejtelmes ország más jelképeire. Sazanban különösen magas a négyzetméterre jutó bunkerek száma. Ezen a kis területen 3600 ilyen sajátos építmény sorjázott, de kiépítettek itt föld alatti csatornarendszert, objektumokat, amelyek a legenda szerint akár egy nukleáris támadástól is megvédtek volna. A föld alatt mozi állt a katonák rendelkezésére, de kórházuk is volt.
Sok idősebb katona örül a sziget megnyitásának. Unokáiknak is meg tudják mutatni, hol, milyen körülmények között élték le életük nagy részét – írja az AFP. Astrit Silaj jól emlékszik még az akkori propaganda állításaira. Tirana szerint a szovjet blokk országai és az Egyesült Államok imperialistái is agresszorok voltak, mesélte a hírügynökségnek.
Aztán nagyot fordult Albániával az idő kereke. 2009-ben tagja lett annak a NATO-nak, amelyet az 1990/91-es fordulat előtt az állami hírközlő szervek az egyik legfőbb ellenségnek neveztek. Miután Tirana az észak-atlanti szövetség tagja lett, közös hadgyakorlatot is tartottak itt a NATO-val. A titokzatos sziget is megérezte Albánia 1997-es összeomlását, amikor a lakosság egy jelentős része csődbe ment, mert piramisjátékban helyezték el a pénzüket, s ezek a magukat komolynak beállító cégek tönkre is mentek. Ebben az évben a felháborodott katonák kifosztották a sziget több objektumát.
A sziget mai állapota siralmas, pedig elhelyezkedését, természeti adottságait tekintve a Földközi-tenger egyik kincse. Sok épületen már tető sincs, néhány gázmaszk maradt csak meg az egyes épületekből. Az albán kormány azonban nagy lehetőségeket lát a szigetben, jelentős fejlesztéseket tervez itt, hogy valóban igazi turisztikai látványossággá váljon. Ettől függetlenül katonai jellegét is megőrzi.
