Főleg a sportból tudhatjuk jól, nincs sok értelme a ha-val kezdődő mondatoknak. Most azonban mégis tegyük fel, mi lett volna, ha a kilencvenes évek végén nem tör ki a kereszténydemokrata CDU-nál a pártfinanszírozási botrány. Ez esetben Wolfgang Schäuble, az ellenzék akkori vezető politikusa sem mondott volna le a CDU elnökségéről, így egyenes út vezetett volna számára a kancellári székbe. Annál is inkább, mert Helmut Kohl is szívesen látta volna utódaként. Biztosra vehetjük, hogy Schäuble más Európát képzelt volna el, mint Merkel. Ő „jobboldalibb” politikus Merkelnél, inkább folytatna konzervatív politikát a jelenlegi kancellárnál.
Merkelnek már az előző, 2013-as választás után a szemére vetették a CDU egyes politikusai, hogy túlságosan is centrista politikát folytat, a szociáldemokraták pedig azt sajnálják, hogy miközben egy sor programpontjukat vette át, sok kérdésben az ő értékeiket képviseli, népszerűségükön ez mit sem változtatott, eközben azonban a CDU-ra 43 százalék szavazna, ami már abszolút többséget jelentene a kereszténydemokraták számára. Ám az SPD megrekedt a 23-25 százalékos sávban, amelyből évek óta nem képes kitörni. Az SPD nem találta meg a népszerűség receptjét, s ez az, ami Merkelnek sikerült.
Ez a természetéből fakadó varázsára is visszavezethető. Nem sok politikus képes arra, s nemcsak Európában, hanem szerte a világon, hogy a populisták által kedvelt témák (bevándorlásellenesség, rasszizmus, euroszkepticizmus, Brüsszel folytonos támadása…) nélkül is képes népszerű maradni. Sőt, éppen azokat az értékeket emlegeti, amelyek már nem számítanak „trendinek”, s Európa egységének fontosságát hangoztatja. Amikor eldőlt, nem lesz Grexit, mentőövet nyújtanak Görögországnak, a reformokat sokáig halogató görög kormánynak, Merkel nem arról beszélt, hogy lám, nélküle vagy Berlin nélkül nem lehet megoldani egy ilyen, amúgy egyáltalán nem kis horderejű kérdést. „Európai szolidaritásról” beszélt, ami a populisták fülében, jól tudjuk, mennyire rosszul cseng.
Merkel, illetve a német kormány számára nagyon fontos láncszem Wolfgang Schäuble. A kancellár úgy vélte, a pénzügyeknek jót tesz, ha olyan született hivatalnok irányítja a tárcát, mint amilyen Schäuble. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden nyilvános fellépést egymás fényezésére használnának fel. Merkel nem is tagadta, sok témában nem osztja Schäuble keményvonalas véleményét. A görög ügyek kezelésében például a kancellár sokkal közelebb állt az SPD megengedőbb álláspontjához, mint saját pártársáéhoz.
A legnagyobb különbség abban rejlik közöttük, hogy míg Merkel szerint Brüsszel befolyását tovább kellene erősíteni, a német pénzügyminiszter a tagországok, illetve az euróövezet jogait kellene kiterjeszteni az Európai Bizottságéval szemben. Merkel Európa-politikája tehát valóban „szociáldemokrata”. Érdekes ugyanakkor, hogy Schäubléhoz hasonlóan Frank-Walter Steinmeier, a szociáldemokraták külügyminisztere szintén úgy látja, segítené a döntéshozatalt az EU-ban, ha kineveznének egy európai pénzügyminisztert.
Bár Schäuble kétségkívül szigorúbb Merkelnél, a kancellár a tekintélyesebb, s ez nem feltétlenül az általa betöltött pozícióból fakad. Nemigen mernek ellentmondani nekik más európai állam-és kormányfők, berlini látogatásuk során még azok is kezes báránnyá válnak, akik otthon, saját közönség előtt harcias üzeneteket fogalmaznak meg az Európai Uniónak, minden baj forrásának Brüsszelt nevezve. Merkelt azonban nemcsak Európában ismerik el. A Forbes magazin több alkalommal is a világ legbefolyásosabb női vezetőjének választotta. Amikor a New Yorker tavaly decemberben az év emberének választotta, 50 oldalon keresztül méltatták, neves szerzők írásaival fűszerezve.
Az amerikai elemző, George Packer abban látja Merkel erejét, hogy nem akar feltűnő lenni. Mint írta, a németek paktumot kötöttek a kancellárral arról, hogy kimaradnak a politikából, s ebben szerinte sok újságíró is segédkezet nyújt. A szerző úgy írja le a németeket, mintha mély álomba szenderültek volna, Merkel pedig mindent elkövet azért, hogy ne legyen érdekes, amit mond.
Ez az óvatosság neveltetéséből is fakadhat. Az NDK-ban egy lelkész lányaként hamar megtanulta, hogy minden mondatát át kell gondolnia, nehogy baj legyen belőle. Vegyészként pedig tisztában volt azzal, hogy a Stasi emberei vehetik körül. Amikor egy alkalommal megkérdezték tőle, mi volt a legnagyobb élménye azután, hogy leomlott a berlini fal, ezt válaszolta: „Az, hogy nem kellett félnem attól, milyen hatást válthatnak ki a meggondolatlan szavak. Nem kell tartani attól, hogy valaki börtönbe kerül azért, mert kimondta a véleményét.”
Visszafogottsága már-már legendás. Nem az érzelmek embere, soha sem lenne képes arra, amire egykor Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár, aki a tévé képernyőjén keresztül vallott szerelmet szíve választottjának. Ugyanakkor ha Merkel felemeli a hangját, ha valakit rendre int, az feltűnést kelt, annak súlya van, mert mindenki tudja: nyomós oka lehetett ennek. A berlini kancellári hivatal egyik munkatársa mondta el a Die Zeitnek: nem ismer rajta kívül olyan politikust, aki ennyire értene az időzítéshez.
Amerikában is igen nagyra tartják Merkelt. Kínos is volt Barack Obamának, amikor kiderült, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) megfigyelte telefonját, pedig elsősorban nem az Egyesült Államok jelenlegi elnöke volt ebben a ludas. Merkel azonban nem tiltakozott hangosan, tudta, hogy ennyit nem ér meg a transzatlanti kapcsolatok veszélyeztetése. Annál is inkább, mert más országok hírszerzései sem szentek, legfeljebb a lehetősségeik korlátozottabbak. Merkel egyébként már az NDK-ban is nagy Amerika-fan volt, leghőbb vágyai közé tartozott, hogy személyesen is szemügyre vehesse Amerikát.
Angela Merkel azonban elsősorban nem Európa, vagy a külföld kancellárja. Már hosszú évek óta hazája egyik legnépszerűbb politikusa. Jelenleg csak a Görögországgal szemben nagyon kemény álláspontot képviselő Schäuble, valamint a szociáldemokrata külügyminiszter, Frank-Walter Steinmeier vetekedhet vele. A német lakosság 70 százaléka van jó véleménnyel Merkel munkájáról, s mint a Spiegel nemrég írta, készen áll arra, hogy negyedik kancellári mandátumot vállaljon.
Az értesülést ugyan a CDU nem erősítette meg, de ez nagyon is reális forgatókönyvnek tűnik. Mostani mandátuma lejártakor, 2017-ben 63 éves lesz, Helmut Kohl például kancellárságának utolsó esztendejében, 1998-ban 68. életévét taposta. Ideje még van bőven, s Európának sem ártana a folytonosság. Különösen a jelenlegi helyzetben, amikor a populizmus évről évre egyre nagyobb veszélyt jelent a kontinensre.
