A párizsi mulatók londoni világának képviselője, a Crazy Rouge érkezett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, az Ooh La La című éjszakai revü-cirkusz keretében. Tíz, tényleg gyönyörű, jó alakú, hosszú combú, feszes hasú nő, akik még táncolni is tudnak. Kívánatosak. Pompázatos kosztümökben parádéznak. Nathan Clarke ausztrál származású neves koreográfus intenciói szerint nem csak a lábuk mozog szaporán, hanem a csípőjük is meglehetősen intenzív munkát végez. Mégis kérdéses, hogy valójában mennyire erotikusak, hiszen a műsoros lokálok műfajában ez is alapvető. Ők viszont inkább csak esztétikusak. Az erotikához az is szükséges, hogy az arcuk, egész lényük kifejezze, ők is kívánósak, akár kaphatók egy „táncra.” Olyan kihívóan kell nézniük a közönségre, annyi vágy kell legyen a tekintetükben, hogy elhiggyük nekik, akár forró éjszakának nézhetünk elébe.
Amikor Medveczky Ilona az Astoria bárjában zongora tetején szédült tempóban, igencsak felhevülve, féktelen szabadsággal táncolt, vagy amikor megjelent a Nirvána Bár parányi pódiumán, és hosszú műszempilláival onnan csak igézően lenézett, pillanatokon belül a vágy titokzatos tárgyává vált, de ezt csak úgy tudta elérni, hogy benne is volt jócskán vágy. Mindehhez tökéletesen tudta a szakmáját, a revütáncot, és hozzá igazi egyéniségként lépett fel. Valaha betegen is vállalta a szereplést a Budai Parkszínpadon, bemondták, hogy baj van, injekciózzák, kétséges, hogy színpadra állhat-e, bizonytalanságban kellett várnunk és várnunk. Aztán megjelent, vérbeli hercegnőként bukkant elő a színfalak mögül, ugyanúgy ismerte ennek valamennyi csínját-bínját, mint egykor Honthy Hanna, és bámulatos energiával, kiapadhatatlan tűzzel táncolt, aminek perzselő hatása a nagy nézőtéren is eljutott az utolsó sorokig is.
Ezt azért is mondom, mert most a tíz nő, bármennyire is profi, kevésnek bizonyul egy ekkora színpadon; nem képesek úgy intimek lenni, hogy az messzire is átütő erővel hasson. Hatnak azok a jól kieszelt alakzatok, amikbe elrendeződnek, de a kisugárzásuk nem messzi hatósugarú. Ez persze általában intim műfaj, ami bizonyos közelséget is feltételez. Ellenkező esetben pedig akár tömeget a színpadon, grandiózus látványosságot, ahogy például ezt még az úgynevezett szocializmusban, az akkor még Kelet-Berlinből érkező Friedrichstadt -Palast nagyszabású revüje esetén tapasztalhattuk, ugyancsak a Budai Parkszínpadon. Az valóságos demonstráció volt, hogy a szűkölködés éveiben micsoda gazdagságra, pompára, tűzijátékszerű ötletességre, eleganciára képes a keleti blokk egyik társulata. Ahogy a szovjet Mojszejev Együttes hatalmas létszáma, katonás táncattrakciói is erőt voltak hivatottak demonstrálni, akár a hidegháború eszközeként is. Erre viszont „fegyver” volt a Mickey egérrel megerősített pompázatos amerikai jégrevü, ami ellenhatásként a még nagyobb gazdagságot, és a mindenáron való jókedvet demonstrálta. Az országokra ugyanis jellemzőek a szórakozás különböző formái is.
A Kádár-korszak álszentségére is jellemző volt, hogy például Borbély Vali, aki több Jancsó filmben is látható meztelenül, egyazon időszakban Budapesten csak fél sztriptízt csinálhatott, de a Balatonnál teljeset is. Ismertük már egymást, amikor félig végzett munkája után odaült az asztalunkhoz, és dühösen verni kezdte, azt mondogatta, hogy „nem engedik levenni, nem engedik levenni.” A maga nemében tökéletesen igaza volt, ugyanúgy nem engedték kiteljesedni a hivatásában, mint a betiltott írót, vagy filozófust. Ahogy a prostituáltak sem léteztek elvben, a valóságban persze annál inkább, a pincér pedig némi borravaló ellenében készséggel megsúgta, hogy melyik táncoslány kapható erre-arra, és persze közvetítőként is szolgált.
A szocializmus évtizedeiben virágoztak az éjszakai bárok, egy este akár több műsort is adott a Maxim, a Moulin, de nagy lokál volt még a Béke Orfeum, a Lídó, a baráti országnak számító Kubából pedig rendszeresen a margitszigeti Thermálba érkeztek remek táncosok. De volt éjszakai műsor a Volga Szállóban, vagy éppen a Pentában, a Hungáriában, hogy a patinás kisebb helyekről, a Savoyról, az Astoriáról, vagy éppen a Pigalle Bárról, ahol hajnalban Rácz Kati és Túri Lajos énekeltek hihetetlenül felfokozott hangulatban jazzt, ne is beszéljek. Szinte mindenütt volt élő zene, gyakran egészen kiváló muzsikusok közreműködésével. A bizonyos tekintetben reménytelenség évtizedeiben az embereknek igényük volt arra, hogy szebb világba hazudják magukat, mint amilyenben éltek, és viszonylag sokan rendelkeztek annyi pénzzel, hogy ezt meg is tehessék. A rendszerváltás környékén csődöltek be a műsoros éjszakai szórakozó helyek, akkor, amikor a tömegkultúra, és vele együtt a tömegszemét beözönlött az országba, elvileg temérdek lehetőség nyílt a szórakozásra, miközben jelentős rétegek elszegényedtek.
A mai napig ugyan létezik a Magyar Cirkusz és Varieté, de a revü nálunk gyakorlatilag megszűnt, bár néhány évvel ezelőtt pozícióba ültettettek ígérték, hogy feltámasztják ezt a mifelénk tetszhalott műfajt, kósza kísérleteket leszámítva nem tették meg. Hogy igény lenne rá, azt mutatja, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas nézőtere este tízórás, kockázatos kezdési időponttal, hazai viszonylatban olcsónak nem nevezhető jegyárakkal, háromszor is megtelt. Kolovratnik Krisztián konferansziéként, elegáns, férfias, kicsapongásra kész fickóként, Zöldi Gergely frivolan sikamlós szövegeit lazán, fanyar humorral elmondva, abszolút eltalálta a megfelelő stílust. Fontos, hogy szövegét kivetítőkön angolra fordították, ez máskor a nemzetközi közönséget vonzó margitszigeti estéken hiányzik. A mutatós táncoslányokhoz kevésbé mutatósak, és kevésbé szép növésűek a fiúk, az pedig igazán nem szerencsés, hogy ők végképp kevesen vannak, közel sem jut közülük valamennyi hölgynek partner. De ugyancsak profi amit csinálnak, az egész show rendezése profi, aki színpadra állította, a magyar származású Steve Bor ötven éve foglalkozik ezzel a műfajjal. Hogy csak idős korára jelentkezik nálunk először egy produkciójával, az nem őt minősíti. Élő zene nincs, ez már nem a demonstráció műfaja, hanem kereskedelmi vállalkozás. Egy jókora lépcsőt leszámítva díszlet is alig akad, az ügyesen kitalált vetített háttér viszont sok mindent megold. Van egy vonzó énekesnő, Alexandra Peck, szexi ruhákban, kellemes hanggal. Még körbe is járja a nézőteret, bár az róla sem állítható, hogy a végzet asszonya. Egy szép táncosnő hatalmas pezsgőspohárban, csaknem meztelenül, erotikusan lejt, ez igazán kellemesen megvalósított revükép, több ilyen is elkelne az elég rövid műsorban, amiben négy kiváló artista produkció kapott helyet. Ezekből három a férfi és a nő kapcsolatáról is szól. Némelyik egészen hevesen. Elementáris az Egyesült Királyságból érkező Matt & Valentina görkorcsolya száma. Nem csupán az olykor szédületes tempója miatt, hanem azért is, mert egy kapcsolat különböző hangulatait mutatja, a boldogság pillanatait éppúgy, mint amikor dühükben csaknem életveszélyesen a földhöz csapnák egymást. Gyönyörű attrakció a magyar Rolling Wheel duó, Németh Zsófi és Nagy Feri világot járó gördülő kerék mutatványa. A két kerék, illetve a kép szép test egymáshoz simulása, vagy éppen eltávolodása, netán ütközése, jelzi a két ember viszonyát a másikhoz. Az orosz-ukrán származású Suren és Karyna gumikötélen felhúzva magukat a légbe, összegabalyodnak, és tornáznak a magasban. A Men In Black négy fürge ukrán akrobatája majmok módjára, humorosan ugrál egymásra.
Sikere van az egész igényes műsornak, ami hiánycikknek számít nálunk. Ha tényleg épül új cirkusz, ami sajnos még mindig a Liget Budapest Projekt legbizonytalanabb része, érdemes lesz úgy tervezni, hogy a klasszikus és az új cirkusz mellett, a színvonalas revü is rendszeresen otthonra találhasson benne.
